14. rész

Rhian:

A három vezető család a Marchog birtokra vonult vissza és ideiglenesen a foglyokat is ide szállították.

Damien és az Evil még egy darabig a közelemben lesznek, de aztán ki tudja mi lesz velük.

Az oda vezető úton senki nem kérdezett tőlem semmit, én pedig nem szóltam egy szót sem. Nem terveztem többet mondani annál, amennyi szükséges és ehhez makacsan ragaszkodtam.

Cadell többször is próbált közeledni felém, de minden alkalommal ignoráltam őt. Lehet, hogy úgy viselkedtem, mint egy kis gyerek, de az a baj, hogy hatalmas büszkeségem volt, és nehezen nyeltem le.

Egyenes háttal ültem és kifelé néztem az ablakon. A táj elhúzott mellettünk. Lehúztam az ablakot, hogy érezzem a levegőt. A szél a kócos fonatomba kapott és megtáncoltatta a tincseimet. Halványan elmosolyodtam. A szél játszani hívott. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból és nevetve futottam volna a széllel.

Igyekeztem rendesen viselkedni és minimalizálni az oda nem illő megjegyzéseket.

A kocsi nyikorogva megállt. Azonnal kipattantam és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat.

Éppen egyhelyben ugráltam, amikor megláttam, hogy éppen a cellájuk felé kísérik Damienéket. Integettem nekik. Direkt fura arcot vágtam, mire Lie visszagrimaszolt. Hangosan felnevettem, mire Damien elmosolyodott. Cadell komoran figyelte a jelenetet majd intett, hogy kövessem be a házba. Fogcsikorgatva ugyan, de követtem őt.

Miután megkaptam a vendégszobámat úgy döntöttem megérdemlek egy kis kényeztetést és a fürdő felé vettem az irányt. Kiáztattam a fáradt testemet és szinte új emberként jöttem ki egy jó nagy adag gőzzel a fürdőből.

Eldőltem az ágyamon, ami olyan érzés volt, mintha a fellegek közt járnék.

Kipróbáltam a Damientől kapott nyakláncot. Két ujjamat ráhelyeztem.

„Hallasz, Damien?” gondoltam. Kicsit furán éreztem magamat.

„Igen, hallak! Vicces, hogy Damiennek nevezel.” Az ikertestvérem hangja tisztán csengett a fejemben.

„Sajnálom, de most már így foglak nevezni!” közöltem vele.

„Majd túlteszem magam rajta… Amúgy nem ártana, ha rendesen viselkednél!”

„Hé!” csattantam fel. „Én igen is rendesen viselkedem!”

„Mindenkivel?” Damien majdnem annyira jól szórakozott azon, hogy cukkolhat, mint Lie.

„Vele nem fogok rendesen viselkedni! Ezt nem teszem meg!”

„Értem… Viszont társaságom akadt, szóval majd hamarosan…” Damien el is tűnt. Azonban nem csak neki akadt társasága.

- Ha nem lettem volna egyértelmű! Nem akarom, hogy a közelemben legyél! – szóltam rá a függönyre. Vagyis a mögötte ülő alakra. Cadell arrébb húzta, így a hold megvilágította hátulról az alakját. A sötétbarna haját, az izmos alakját, az oldalára kötött kendőt és az ezüst halálfejet a szemkötőjén.

Egyszerűen leugrott a párkányról és beljebb jött.

- Az lehet, de nekem beszélnem kell veled! – a hangja komor volt. Ilyen komolynak csak akkor láttam, amikor az első csókunk előtt megkért rá, hogy maradjak távol tőlük. Mondjuk az nem sikerült valami jól.

Az emlék hatására az áruló pillangóim megvadultak. Hiába próbáltam nyugtatni őket, lehetetlen volt leállítani.

- 2 percet kapsz! – fontam össze a karomat a mellem előtt. Cadell bólintott majd belekezdett.

- Rájöttem az ájulásaid okára! – közölte.

- He? – ha ez lehetséges volt, a szemöldököm még feljebb ment.

- Cruel elzárta a Damiennel kapcsolatos emlékeidet, így valahányszor egymás közelébe kerültök, az emlékeid megpróbálnak kitörni, de túl erős a gát, ami visszatartja őket. – oké, ennek még értelme is volt. Valószínűleg Cadell, Blaze és Raul is gyanítják, hogy valami nem az, aminek látszik.

Ez már egy lépéssel előrébb volt.

 

Damien:

Raul kék szeme megcsillant a sötétben.

- Üdv, kedves Raul! – köszöntöttem, anélkül, hogy ránéztem volna.

Raul kilépett az árnyékból és megállt a cellám másik végében.

Hátközépig érő ezüst haja glóriaként lengte körül. Sötét szarvain megcsillant a hold fénye.

- Itt az ideje elmesélned mindent. – mondta. Minden érzelem eltűnt az arcáról.

- Igen, én is így gondolom. – a kezeim a falhoz voltak láncolva. Nem mintha a sötétség erejével nem tudtam volna pillanatok alatt kiszabadulni.

Belekezdtem és mindent elmeséltem Raulnak. Elmeséltem a csatánkat Cruellel és Rhiannel, aztán hogy hogyan vert át Cruel, a szökésemet és mindent, ami eddig történt.

Ő szó nélkül végighallgatott. Ezt a tulajdonságát nagyon bírtam Raulnak. Először mindent meghallgat majd megemészt és csak ezek után mond bármit is.

- Érdekes történet… - szólalt meg miután befejeztem. Elgondolkozva piszkálta a szarvait. – Honnan tudjam, hogy nem csak kitalálod, hogy Cruel ellen fordíts minket? – a pókerarcát bárki megirigyelte volna.

- Ahogy az a Legerősebbektől elvárható volt. Kérdőjelezz meg mindent! Még az igazságot is!  - Ez volt az egyik első dolog, amit minden mágus megtanul, de csak nagyon kevesen használják is ezt a tudást. Raulék azonban sokat fejlődtek, amióta eltűntem. – A válasz a kérdésedre: nincs rá garancia, hogy nem verlek át mindannyiótokat. Csak rajtatok múlik, de annyi biztos, hogy én ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt. Jól jegyezd meg Raul! Nekem nincs szükségem rátok, ahhoz, hogy véghez vigyem a céljaimat. Annál már régen erősebb vagyok! – Raul még mindig kifejezéstelen arccal nézett rám, de ezúttal a szemében megcsillant a tisztelet és a félelem.

Semmit sem válaszolt. Szó nélkül megfordult és távozott. Elégedetten fújtam ki a levegőt. Szinte biztos, hogy kellőképpen felcsigáztam ahhoz, hogy elkezdjen nyomozni.

„Rhian!” szólítottam meg a húgomat.

Félórával később válaszolt.

„Damien! Cadell rájött az ájulásaim okára!” egyszerre hangzott kétségbeesetten és izgatottan.

Sejtettem, hogy valami ilyesmi van a háttérben. Cruel szeretett mások érzelmeivel és gondolataival szórakozni. Ebben nagyon jó volt.

Ez az információ még egy okot adott arra, hogy Cruel után menjünk.

Ezzel egy probléma volt: nem tudtuk, hogy hol van. Mondjuk ez úgy gyakorlatilag az összes tervünknek meg is ásta a sírját.

Bármennyire is próbáltam, ezt a gondot nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Sajnos Cruel túlságosan megváltozott, ahhoz, hogy meg tudjam mondani, hogy jelenleg hol van a tábora.

Plusz a háttérből más dolgok is húzogatták a szálakat. Olyanok, amikről fogalmunk sem volt. Cruel gondosan álcázta ezeket, hogy még véletlenül se tudjunk rájuk jönni. Mindent előre eltervezett. Mégiscsak tőlem leste el a stratégiai gondolkodást. Kár, hogy én nem voltam képes arra a megállíthatatlanságra, ami őt jellemezte.

Mindenen átrágtam magam még egyszer. Olyan összefüggéseket kerestem, amik elsőre nem tűnnek fontosnak. Megpróbáltam Cruel fejével gondolkodni.

Semmi sorsfordítóra nem jutottam.

Azonban az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy nem csak valami, de valaki más is van a háttérben…

 

Cruel:

Az Úrnő azonnal egy üres helyiségbe vezetett. Az őrök helyett a saját mágiájával őrizte a területet, nehogy illetéktelen fülek is meghallják az értékes információját.

Ilyet csak akkor szokott csinálni, ha NAGYON fontos dologról volt szó.

Mit ne mondjak, ez jól esett az önbecsülésemnek.

- Mondj el mindent! – vágott rögtön a közepébe. Egek, milyen kapzsi nő!

Direkt idegesítettem. Komótosan egy fotelhoz sétáltam és leültem. Öntöttem magamnak egy pohár innivalót. Miután kényelmesen elhelyezkedtem a szemébe nézetem. Mennyire türelmetlen volt, de nem akart sürgetni, mert én diktáltam. Nálam volt az információ, amire annyira vágyott.

- Még nem ébredtek fel teljesen. – kezdtem. Az Úrnő megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Akkor még meg van az előnyünk! – izgatottan kezdett fel-alá járkálni. Hosszú, uralkodó ruhája fenségesen hullámzott mögötte. Már szövögette is a terveit.

Biztos voltam benne, hogy ha nem én cimboráltam volna az Ördöggel, akkor ő már régen megtette volna. Elismertem a leleményességét, de még mindig messze el volt maradva az én ármányomtól.

- Azt nem mondanám. – az Úrnő hirtelen jött jókedve hamar köddé vállt. Komoran nézett rám. – Szagot fogtak! Da van ennél rosszabb is. Damien tervez valamit. És Rhian is. Külön - külön és együtt is!

- Igen… - az Úrnő elgondolkozva csavargatta egy szőke tincsét. – Ez tényleg gondot jelenthet… Mi van még? – annyira jól ismert. Tudta, hogy mindig van egy értékesebb információm és egy tervem is.

- Tudom, hogy hogyan tudnánk javítani a helyzetünkön. Rhiannek van egy nagyon veszélyes gyenge pontja. – az Úrnő szeme érdeklődve megcsillant.

- Oh, és mégis mi az? – nyájasan nézett rám. Tudtam, hogy a lehető legjobban fogja felhasználni ezt az információt.

- Lány! – mondtam ki. Az Úrnő felvonta a szemöldökét.

- És?

- Mi az, amit a legjobban el lehet pusztítani egy tini lánynál, ha okosan csináljuk? A legtöbb tinédzser lánynak csak ez jár a fejében!

- Nem értem… - kezdte, de aztán ördögien elmosolyodott. – Mi a neve?

- Cadell Cormac Marchog!

 

 

 

Instagram: https://www.instagram.com/drgnbkr/

 

Új részek minden szombaton!

13. rész

Rhian:

Cadellék meg sem várták, hogy mit reagálunk, azonnal ostromolni kezdték a kastélyt. A fekete kövekből álló épület minden becsapódó lövedéknél megrázkódott.

- Össze fog omlani! – kiabálta túl a hangzavart Lie. Damien villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten próbál találni valami megoldást.

- Lie! Hozd a többieket e főbejárathoz! Cruellel ne foglalkozzatok! Megadjuk magunkat! – adta ki a parancsot. Lie bólintott és már el is sietett. Csak a cigarettafüst szaga maradt utána.

Damien intett, hogy kövessem. Szótlanul mentünk végig a folyosókon. Én magamban fohászkodtam, hogy ne üssön agyon minket valami törmelék. Úgy látszik bejött, mert épségben eljutottunk a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz. Megálltunk előtte. Damien a fehér szemével rám nézett.

- Figyelj ide, Rhian! – kezdte és már ekkor tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. – Ha kimegyünk, engem nagy valószínűséggel elkapnak, ahogy a társaimat is. Minden rajtad fog múlni! Ne ellenkezz! Az a kulcsa az egésznek, hogy együttműködj velük. Azt tesszük, amit mondanak! TE IS szót fogsz fogadni! Akkor nagyobb eséllyel fognak hinni nekünk. Mesélj el mindent!

- És utána? Mi lesz, ha nem engedik, hogy beszéljek veled? – hirtelen úrrá lett rajtam a pánik.

Először is csak most kaptam vissza az ikertestvéremet!

Másodszor pedig Damien nélkül esélyem sem volt Cruel ellen. Nélküle sosem tudom meg az igazat!

Damien elmosolyodott. Még most is, amikor az ő szabadsága forgott kockán és nekem kellett volna támogatnom őt. Még most is ő vigasztalt engem. Nem én éltem évekig rejtőzködve, majd börtönben. Nem engem használtak ki. Nekem jobb sors jutott, mint neki és mégis ő bíztat engem. Olyan pocsék testvér vagyok… Ezen a jövőben feltétlenül változtatnom kell!

Damien benyúlt a zsebébe és egy nyakláncot vett elő. A nyakláncom egy apró hold medál volt. Damien nyakában egy ugyanilyen nyaklánc lógott csak azon egy nap volt.

- Ha ezt megérinted képes leszel kommunikálni velem. – Bólintottam. Felvettem a nyakláncot amellé, amit Manontól kaptam.

Damien gyorsan összeborzolta, a már amúgy is kócos fehér hajamat.

Ekkor ért oda hozzánk Lie a nyomában a másik hárommal.

 

Damien:

- Mindenki készen áll? – néztem szét. A többiek elszántan bólintottak. – Akkor, nincs más hátra, mint előre! – a többiek megforgatták a szemüket. Valóban nem ez volt a leglelkesítőbb beszéd, amit eddig mondtam.

Kilöktem a kaput és felemelt kézzel kisétáltunk. Mellettem Rhian látszólag nyugodtan sétált, de feszült aura vette körül. Mögöttem Lie valami olyasmit motyogott, hogy felemelt kézzel nem tudja meggyújtani a cigarettát. Crimson tett egy halk megjegyzést a tüdőrákra, Ashes pedig arra, hogy komolynak kellene lenniük, tekintve, hogy bármikor telibe kaphatunk egy ágyúgolyót. Katia szótlanul lépkedett. Hát igen. Ez volt a híres neves Evil! Nem is értem miért pont ezt a nevet választották. Azt pedig végkép nem vágom, hogy miért pont ezt a négyet választottam a legbizalmasabb embereimnek? Mosolyogva ráztam meg a fejem. Nem kell mindenre választ kapnunk. Van, amit elég elfogadnunk, tekintve, hogy nincsen rá magyarázat.

Jöttünkre azonnal tűzszünetet rendeltek el. Három alak sietett felénk. Blaze, Raul és Cadell. A lépcső alján megvártuk, amíg odaérnek hozzánk.

Rhiant azonnal arrébb vezették tőlünk és védelmezően körül állták. Megnézték, hogy rendben van-e. Cadell aggódva lépett hozzá, de Rhian elfordult tőle. Rhian rám nézett, Cadell pedig követte a tekintetét. Összehúzott szemmel nézett rám, én pedig győztes vigyorral néztem farkasszemet vele. A néma csatánknak Raul vetett végett.

- Hol van Cruel? – kérdezte tőlem. A tekintetemet a tekintetébe fúrtam és megpróbáltam szavak nélkül elmagyarázni neki a helyzetet.

- Nem tudom. Megszökött. – feleltem. Raul semmit nem reagált, de gyanítottam, hogy már alig várja, hogy négyszemközt kifaggathasson.

Aztán a katonák is odajöttek hozzánk. Megbilincseltek engem és az Evil tagjait és a szállító kocsikhoz vezettek. Úgy néz ki nem is számítottak másra csak győzelemre. De meg tudnám lepni őket. A stratégiájuk túl egyszerű és könnyen támadható volt. Olyan könnyű lett volna földbe döngölni őket. De nem tettem, mivel azzal nem szereztem volna túl sok jó pontot. Jó pontokra pedig szükségem volt, hogy legyőzzem Cruelt.

Ahogy átvonultunk a tömegen, észrevettem a három vezető család tagjait. A Rune-ok szúrósan, a Marchogok pedig kíváncsian mértek végig minket. Azonban a Dewin család ránk sem nézett. A szüleim lesütött szemmel álltak. Úgy látszik ők még nem kérdőjelezték meg Cruelt. No sebaj! Előbb-utóbb meg fogják.

Cruel nem úszhatja ezt meg! Még nem értettem, hogy mit miért csinál, de hamarosan rájövök.

Rájövök, mert meg kell védenem tőle mindenkit!

Rájövök, mert Cruel valójában nem ilyen.

Rájövök, mert én vagyok a Stratéga!

Mielőtt beszálltam volna a kocsiba, Rhian szemébe néztem. Megpróbáltam megnyugtatni ezért halványan rámosolyogtam. Minden szeretetemet és ragaszkodásomat megpróbáltam belesűríteni egyetlen apró mosolyba. Ő aprót biccentett.

Cruel, vigyázz magadra, mert a nyomodban leszünk!

Kiderítjük, hogy mi is folyik itt valójában…

 

Cruel:

Egy dombról néztem végig, ahogy Damient és a többieket elfogják.

Minden a terveim szerint haladt… akartam mondani, de, amikor Damien ránézett Rhianre, tudtam, hogy azok ketten készülnek valamire. Egyre nagyobb viharfelhők gyűltek. Hangosan felsóhajtottam. Mi lesz ebből?

Otthagytam a kémhelyemet és elindultam Riverheart felé.

Az úton végig komoran utaztam. A belőlem kisugárzó erő, miatt senki nem mert még a közelembe jönni sem. Így volt időm gondolkodni.

Damien mindenre rá fog jönni. Mindenre!

Pont ezt akartam. Azt akartam, hogy megállítsanak. Nem lesz könnyű, tekintve, hogy én vagy a Magállíthatatlan! Egyszer azonban legyőznek. Azok ketten veszélyes ellenfelek. Azonban a jelenlegi szintjükön erre még nem képesek. Majd egyszer! Akkor sem fogom ingyen adni magam!

Annyi biztos, hogy Manonnak és Leroynak még sok dolga lesz…

Ahogy beléptem Riverend hegyei közé minden érzelmemet és gondolatomat gondosan elrejtettem.

Riverend magas, hófödte csúcsú hegyei között egy völgy húzódott, amit egy hatalmas folyó szelt ketté. A folyó forrásánál, a hegyek lábánál egy birodalom terült el. A birodalom szíve közvetlenül a forrásnál volt. Ennek a városnak volt a neve Riverheart.

Végigmasíroztam Riverhearton. Nem titkoltam el kilétemet. A hajamat lágyan fújta a szél. A köpenyem fenségesen lobogott utánam, a szememben pedig csillogott a nap fénye.

Hallottam, ahogy az emberek összesúgnak a hátam mögött: Az Őrült Gróf! Szörnyeteg! Azt hallottam egyedül képes elpusztítani egy egész hegységet! Reggelire csecsemőket eszik és szüzek vérét issza!

Elvigyorodtam. Egyre vadabb és vadabb pletykák övezik szerény személyemet. Bár az utolsó egy kicsit túlzás volt még szerintem is…

A vigyoromat látva mindenki elnémult. Rettegtek, hogy ezúttal milyen kegyetlen dologra készülök. Nevetnem kellett. Hihetetlenek.

Ilyen az élet körülöttem. Rettegés és félelem.

Felvonultam a Palotához, ami a hatalmas vízesés mellett állt. A katonák tisztelegtek, majd szó nélkül kinyitották előttem a kapukat.

Hátrasimítottam a vörös tincseimet és belöktem a Palota tróntermének ajtaját.

A teremben néma csönd lett. A főurak döbbenten néztek rám. Az Úrnő is először meglepetten nézett rám, majd fensőbbségesen elmosolyodott.

- Üdv újra köreinkben, Cruel Gwaed! – köszöntött. A teremben tartózkodó nemeseknek elkerekedett a szeme a nevem hallatán. Tudtam, hogy fél óra múlva már mindenki tudni fog az érkezésemről.

Meghajoltam.

- Visszatértem, Úrnő!

- Remélem lesz mit mesélned! – az Úrnő rózsaszín szemében kapzsiság csillogott.

- Az nem kifejezés! – az arcomra ravasz mosoly kúszott.

 

 

Instagram: https://www.instagram.com/drgnbkr/

 

Új részek minden szombaton!

Előzetes

13. részből:

 

Ahogy átvonultunk a tömegen, észrevettem a három vezető család tagjait. A Rune-ok szúrósan, a Marchogok pedig kíváncsian mértek végig minket. Azonban a Dewin család ránk sem nézett. A szüleim lesütött szemmel álltak. Úgy látszik ők még nem kérdőjelezték meg Cruelt. No sebaj. Előbb-utóbb megfogják.

 

 

Cadellék meg sem várták, hogy mit reagálunk, azonnal ostromolni kezdték a kastélyt. A fekete kövekből álló épület minden becsapódó lövedéknél megrázkódott.

- Össze fog omlani! – kiabálta túl a hangzavart Lie.

 

 

Minden a terveim szerint haladt… akartam mondani, de, amikor Damien ránézett Rhianre, tudtam, hogy azok ketten készülnek valamire. Egyre nagyobb viharfelhők gyűltek. Hangosan felsóhajtottam. Mi lesz ebből?

 

 

Hivatalos Instagram: https://www.instagram.com/drgnbkr/

A 13. rész december 16-án érkezik!

12. rész

Rhian:

Mikor magamhoz tértem, a szobában voltam, ahová Damien hozott be. A hátamon feküdtem és próbáltam összerakni a képet.

Damienen semmi nyoma nem volt annak az őrületnek, amiről Cruel beszélt. Inkább tűnt megfontoltnak és türelmesnek, mint olyannak, aki fejjel megy neki egy hadseregnek. Valami nem volt rendben ezzel az egésszel!

Kezdjük ott, hogy már a történtet ott megbukik, hogy gyakorlatilag részt sem vehettem a Bajnokságom! Pedig milyen jó lett volna. Valahányszor használtam az erőmet, mindig elszabadult. Jó mondjuk ezt betudható annak, hogy én vagyok a Királynő…

Ott van még az a dolog, ami kiakasztotta a családomat, aminek SOHA nem lett volna szabad megtörténnie. Cruel! Segítened kell! Te ismered őt a legjobban! mondta a húgom. Ha ezt összevetjük Cruellel, ki lehet az, akit ő ismeri a legjobban. A legjobb barátja, vagy szerelme?

Tovább, mi van még? A kép. Azzal kapcsolatban már mindent tudok. Damien és Cruel van rajta. Gyerekkori legjobb barátok voltak, de tönkrement a kapcsoltuk, mert Damien magváltozott.

Valamint ott van a tény, hogy valaki tett velem valamit, ami a fejfájásomhoz vezet. Megvan!

A fejfájásom, ami ájulássá nőtte ki magát. Az okát egyszerű deffiniálni: Damien vagy Cruel. Mármint Cruel esetén csak sajgást érzek, de Damiennél majd belepusztulok a fájdalomba. Vagyis van valami, ami Damien hatására nekifeszül a fejemnek belülről és ki akar törni.

Hirtelen felültem. A kép majdnem összeállt és nagyon nem tetszett. Mi van, ha az egész pont az ellenkezője a valóságnak? Mi van akkor, ha csak játszottak velem. Vagyis Ő játszott velem. Itt nem Cadellre gondolok, aki jobban tenné, ha gyorsan eltűnne a térképemről a mennyasszonyával…

A hajamba túrtam. Annyira nyilvánvaló volt. Damien volt a Sötétség és azért rabolt el, hogy megölhessen. Eljátszotta, hogy őrült, de valójában elrejtette a képet, hogy megtaláljam és ezálltal biztosan tudja, hogy hol vagyok. Cruelt is el kellett kapnia, mivel ő volt az egyetlen, aki épkézláb ötletet tudott ellene összehozni.

Legalábbis Ő azt akarja, hogy ezt higgyem. Olyan tökéletes terv. Túl tökéletes. Ez volt a hibája.

Biztos voltam benne, hogy Damien a Sötétség, és mivel Ő erre építette a tervét így volt valóság alapja, de annyira azért nem vagyok hülye. A Fény mindig az igazságra világít.

Ezúttal nem tett velem semmi… - mondta! A nagy fenéket! Végig Ő húzogatta a szálakat.

Egy másik dologra is rájöttem, de az még ennél is jobban megrémített így megpróbáltam kiverni a fejemből, de minden hiába volt.

Lerántottam a takarómat és elindultam kifelé a szobámból. A sötét és üres folyosókon visszhangzottak a lépteim. Egy apró tűzlabdát idéztem, hogy ne essek hasra semmi meglepetésszerűen felbukkanó dologban. Damien keresésére indultam. Ő volt az egyetlen, aki válasz adhatott a kérdéseimre, abból kiindulva, hogy mennyire aggódott, amikor összeestem.

Nem tudom, hogy miért bíztam benne hirtelen. Ösztönösen jött, mint a légzés.

Az egész kastélyt körbe jártam, de legalább huszonkilencszer.

Éppen hangosan szidtam a kastélyt, amiért ilyen rohadt nagy és nem lehet benne megtalálni úgy kábé semmit. Egy gyönyörű, csak káromkodásból álló mondatom végén egy halk füttyentést hallottam magam mellől. Unottam fordultam oda.

- Egy hölgynek nem lenne szabad így beszélni… - lépett elő az árnyékból Lie egy cigarettával a szájában.

- Mióta követsz? – kérdeztem.

- Hm… Talán azóta, hogy elhagytad a szobádat. – felelte Lie elgondolkozva. A következő félmondatommal az összes kocsist zavarba tudtam volna hozni.

- Hűha! – biccentett elismerően Lie. – Soha nem hittem volna, hogy egy ilyen vendégünk van. Simán beillenél közénk!

- Tudod, ha ennyire ráérsz, akár segíthetnél is! – csattantam fel.

- Ebben igazad van. – Lie még mindig halálosan nyugodt volt. Én fortyogtam, mint a teavíz a kannában. – Miben lehetek a szolgálatodra?

- Damient keresem!  - közöltem. Lie intett, hogy kövessem és komótosan elindult a folyosón. A szememet forgatva követtem. Lie otthonosan mozgott és magabiztosan kanyarodott el hol jobbra, hol balra. Egyszer sem állt meg gondolkodni, hogy merre kell mennie. Némán csodáltam a tájékozódó képességét.

Végül megálltunk egy nagy, sötét fából faragott ajtó előtt.

- Itt van? – kérdeztem. Lie bólintott és kifújta a füstöt. Az ajtó felé fordultam és felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de eszembe jutott valami.

- Köszö… - kezdtem volna, de Lienek se híre, se hamva nem volt. Na mindegy, vonatam meg a vállam és határozottan bekopogtam.

- Tessék! – szólt Damien. Benyitottam és bementem. Damien az íróasztalnál ült egy csomó papír felett. A szoba kellemesen fűtött volt. A falakon könyvespolcok.

Damine kérdőn nézett rám.

- Beszélnünk kell! – közöltem. Damien tekintete még érdeklődőbb lett.

- Valami baj van? – kérdezte. Letette a papírt, amit a kezében tartott és minden figyelmét nekem szentelte.

- Nem is tudom… - kezdtem. Idegesen fel-alá járkáltam a szobában. – Mikor magamhoz tértem megpróbáltam összerakni a dolgokat és egy igazán érdekes dologra jutottam…

- Igen? – Damien felvonta az egyik szemöldökét és halvány reményt véltem felfedezni a hangjában.

- Szóval, nem vagyok benne biztos, de valami kapcsolatban vagy a családommal… - felemeltem a tekintetem a földről és a fehér szempárba néztem. – A rokonom vagy! Igaz?

Damien egy pillanatig némán ült majd szomorkásan elmosolyodott.

- Lenyűgöző vagy… - a fekete tincseibe túrt. – Annak ellenére, hogy Ő csinált veled valamit, mégis rájöttél. Mégis hogyan?

- Hát… Tudod… - zavarba jöttem és lesütöttem a szemem. – Megérzés volt. Legalábbis valahogy kisakkoztam ez igaz, de semmi sem biztos és csak pár, közel sem elég bizonyítékom vagy. A többit megéreztem. – Damien döbbenten nézett rám, majd felállt és odajött hozzám.

- Érdekel, hogy ki vagy? – kérdezte halkan. Bólintottam. Damien mély levegőt vett. – Ikertestvérek vagyunk!

 

Damien:

Ahogy kimondtam Rhian arcára kiült a színtiszta meglepettség. Összerakta, hogy rokonok vagyunk, de nem gondolta volna, hogy ilyen közeliek.

- Ikrek? – kezdte halkan. A fal mellett álló székre rogyott és a homlokát a tenyerébe temette.

- Igen. – feleltem, de tudtam, hogy már nincsen több kérdése. Felemelte a fejét. Vörös szemeiben könnyek csillogtak.

- Miért nem emlékszem rád? Szétválasztottak minket? – lemondóan megráztam a fejem.

- Nem tudom. Együtt nőttünk fel. Elmesélek mindent! – odahúztam egy széket Rhian mellé és leületem. – Hosszú történt, de remélem a végére érteni fogod a dolgok jelenlegi helyzetét…

 

Egy reggel, mint mindig, elaludtam. Avalon ébresztett fel, hogy el fogok késni, ha így folytatom. Sietve öltöztem fel. A konyhában nyomtam egy gyors puszit Anyu arcára, felkaptam egy almát és rohantam is kifelé. Te és Cruel már vártatok. Lihegve álltam meg mellettetek.

- Hihetetlen, hogy minden reggel képes vagy elaludni. – nevetett Cruel. Vörös hajába belekapott a szél. Olyan gondtalan volt minden.

- Ilyen a természete. – vontad meg a vállad. – Tudod ezek, amolyan iker dolgok.

- Így igaz! – helyeseltem és jóízűen beleharaptam az almámba. Minden reggel hárman együtt mentünk a magántanárainkhoz. Csak a szüneteinkben találkoztunk, de olyankor mindig valami csínyt vittünk véghez.

Így teltek a napjaink. Aztán egy nap levelet kaptam. Meghívtak egy különleges edzésre. Nem mertem elmondani neked. Féltem, hogy mérges leszel, mert téged nem hívták meg. Avalonnal a tetőn feküdtünk. A bátyánk világosszőke haján megcsillantak a nap lemenő sugarai.

- El kellene neki mondanod… - kezdte.

- Tudom. – felültem és átkaroltam a térdemet. A bátyánk fekve maradt. – De nem akarom, hogy mérges legyen. Nem akarom, hogy úgy érezze, őt nem ismerik el. Azt akarom, hogy ne legyen szomorú!

- Hihetetlen, hogy mennyire aggódsz érte. – nevetett Avalon kedvesen. – Jobban aggódsz érte, mint magadért.

Aznap este elhatároztam, hogy elmondom neked. Idegesen forgolódtam az ágyamban. Egyszer csak egy párna csapódott az arcomba.

- Hé! – ültem fel dühösen. – Ezt most miért?!

- Nem tudok tőled aludni! – közölted. Ekkor én vágtam hozzád a párnám. Visszarúgtad. Önfeledt párnacsatába kezdtünk. Nevetve vetődtem be a szekrény mögé, így a párna célt tévesztett. Óvatosan kinéztem a szekrény mögül. Arcon vágtál a párnával. Nevetve próbáltam menekülni előled. Végül Anyu ránk szólt, hogy most már menjünk aludni. Fehér hajádból tollak lógtak ki. Miután Anyu elment, megszólaltam.

- El kell valamit mondanom… - felültem az ágyamban és kinéztem a sötét utcára.

- Hallgatom! – szinte láttam magam előtt, ahogyan összekulcsolod az kezeid és azon fekszel a hátadon. Elmondtam neked a levelet. Először semmit sem reagáltál.

- Azt hitted, hogy mérges leszek? – kérdezted halkan. – Aggódtál, hogy szomorú leszek? – némán bólintottam, tudtam, hogy nem látod, de érezted.

- Ne haragudj… - mondtam. Nem válaszoltál. Odamentem hozzád és leültem az ágyad végében.

- Ide figyelj! – böktél rám. – Neked kell a legjobbnak lenned! Ígérd meg!

- Megígérem! – feleltem. Éreztem, hogy elmosolyodsz.

- Jó! – mondtad félálomban és már aludtál is. Lehunytam a szemem és én is elaludtam. Békésen, nyugodtan. Akkor még nem tudtunk, hogy ez az utolsó ilyen nyugodt éjszakánk.

Másnap elmentem az edzésre. Összesen öten voltunk. Egy fiú szemkötővel, és egy másik, szarvakkal, egy lány hosszú fekete hajjal és Cruel meg én. Hosszú és gyötrelmes edzésben volt részünk, de a neked tett ígéretem miatt mindent beleadtam és ez hamar fel is tűnt, mind az edzőnknek, mind a többieknek.

Minden tökéletesnek nézett ki. Minden jó irányba haladt. Egészen addig a napig. Azon a napon elveszítettem mindent.

Egy küldetést bíztak ránk. El kellett kapnunk egy rabló csoportot, akik rettegésben tartották a közeli kereskedelmi utakat. A feladat adott volt. El is kaptuk őket, de aztán az egyikük megszökött. Cruellel utánaeredtünk. A banditánál fegyver volt. Könnyűszerrel le kellett volna győznünk, de nem így sikerült. Figyelmetlenek voltunk. Csapdába csalt minket. Elnyomókat rakott ránk és egy közeli barlangba hurcolt. Cruel ellenállt. Küzdött, ahelyett, hogy terveztünk volna. A ficánkolásának és ellenkezésének az lett a vége, hogy az elrablónk a szívébe szúrta a kést. Ekkor több dolog is történt egyszere. Felébredt bennem a sötétség ereje. Már éppen a támadóra rontottam volna, amikor Cruel kihúzta magából a kést. Döbbenten néztünk egymásra. A bandita elmenekült. Vagy legalábbis próbált. Miután túltettük magunkat a sokkon, amit a kés és a sötétség okozott, ismét üldözőbe vettük. Elkaptuk, de Cruellel valami megváltozott. Ahelyett, hogy visszavittük volna a többiekhez, Cruel elvágta a torkát, majd egyszerűen elégette a testét. Emlékszem, hogy Cruel teljesen nyugodt volt. Túl nyugodt. Én bezzeg remegtem a félelemtől.

Mikor visszamentünk a többiekhez Cruel egyszerűen csak ennyit mondott: Baleset történt és meghalt. A tanárunk rájött és leültette minket beszélni. Mind az ötünket. Elmondta, hogy azért vagyunk itt, mert Cruellel valami nem stimmel és nekünk kell elzárnunk az erejét. Vagyis meg kell akadályoznunk, hogy tombolni kezdjen.

Miután véget ért az edzésünk hazatértünk, de nem volt nyugtunk. Rögtön az első éjszaka történt.

Cruel őrjöngeni kezdett. Én értem oda először. Nekem kellett őt megfékeznem. Acsargott és minden emberi eltűnt belőle. Már majdnem megállítottam.

- Rhion! Cruel! Mi folyik itt?! – kiáltott ránk valaki. Egyszerre néztünk a hang irányába. Te voltál az. Cruel meglepően hamar visszatért önmagához.

- Semmi. – felelte lazán. – Csak gyakorlunk.

- Itt? Ilyenkor? – vontad fel a szemöldököd.

- Igen! Talán baj? – kérdezte Cruel. Rossz előérzetem lett.

- Nekem nem tudsz hazudni! – csattantál fel és megütötted Cruelt. Gyönyörű ütés volt. Emlékszem, hogy mennyire csodálattal néztem. Cruel megtámadott. Éppenhogy meg tudtalak menteni. Fedezékbe vonultunk és gyorsan elhadartam neked, mi a helyzet.

- Csak meg kell állítanunk? – kérdezted. Bólintottam. – Akkor ez egyszerű. Én leszek a csali, te pedig leállítod őt! – ellenkezni sem volt időm. Kirohantál a fedezékből. Nem volt mit tennem. Persze, ahogy lenni szokott a terv egész jól ment, de aztán Cruel egy villámgyors és hirtelen támadást indított feléd, elgurultál előle. Ezt a pillanatot választottam, hogy rátámadjak Cruelre, de ő észrevett. Alig emlékszem valamire, de arra tisztán, hogy közénk ugrasz és megöleled Cruelt, aki hiába próbálja már visszafordítani az erőt, az beléd csapódik. Aztán elveszítettem az eszméletem.

Törzsi mágusoknál tértem magamhoz. Ők ápoltak. Összerakták a lelkem és a testem romjait. Álamimban csak a kedves mosolyodat láttam, ahogy megöleled Cruelt és Cruel kétségbeesett tekintetét, amikor rájött, hogy mit tett.

Mikor visszatértem Cruel fogadott és egy csomó mágus, akik letartóztattak. A börtönömben sok időm volt, így kitaláltam, hogy a pusztítást, amit okoztunk, Cruel rám és a bennem lakozó sötétségre kente. Az egyetlen dolog, amit nem tudtam sehová sem tenni, az volt, hogy miért nem jöttél el soha. Miért nem foglalkoztál velem.

Cruel sokszor eljött, de ilyenkor csak komoran és szomorúan nézett rám vagy gonoszan vigyorgott. Tudtam jól, hogy Cruelben megszületett egy szörnyeteg, de nem tudtam az okát. Nem tudtam őt megmenteni. Sem őt sem a téged. A bűntudatom majdnem megölt. Majdnem elérte, hogy feladjam, de aztán valahonnan megéreztem, hogy veszélyben vagy. Elfogadtam, hogy mit gondolnak rólam és nem érdekelt. Addig nem is fog, amíg nem mentem meg a testvéremet és a legjobb barátomat!

 

- Ez történt… - fejeztem be. Miközben meséltem nem mertem Rhianre nézni. Kínos csönd zuhant ránk. Nem bírtam elviselni. Felálltam és elindultam az ajtó felé, hogy Rhiant pihenni hagyjam egy kis időre, de ő elkapta a ruhám ujját és megállított.

- Meg fogjuk őt menteni! – közölte határozott hangon. Válaszolni készültem, amikor egy robbanás rázta meg a kastélyt. Egymásra néztünk és bólintottunk. Kirohantunk az szobából. A folyosón Lie és még egy emberem várt.

- Baj van! – kezdte Lie. – Cruel kiszabadult.

- Jönnek a Legerősebbek megmaradt tagjai és egy kellőképpen nagy sereget hoznak magukkal.

Rhianre néztem. Ő rám vigyorgott.

- Majd csak megoldjuk valahogy!

 

Cruel:

Itt volt, az ideje, hogy elmenjek, ha nem akarom, hogy komolyan bajba kerüljek. Megtehettem volna, hogy ismét Rhionra kenjek mindet, de inkább nem tettem. Ideje volt visszatérnem oda, ahonnan a parancsok jöttek. A fogaimat csikorgattam.

Ha azok ketten ellenem lesznek, ez nem lesz egy sétagalopp. Még nem volt itt az ideje, hogy megküzdjünk. Még nem fedezték fel, hogy mik is ők valójában…

Még nem ébredtek fel…

 

2. évad: Hamarosan érkezik!

11. rész

A vadászat előtti hetet azzal töltöttem, hogy gyakoroltam. A Gwaed Birtokon maradtam. A testvéreim néha meglátogattak és ilyenkor ők is csatlakoztak hozzám. Igyekeztem kordában tartani a belőlem kitörni készülő erőt. Kisebb nagyobb sikerrel ez össze is jött. Amikor viszont nem voltam olyan szerencsés, hogy a teljes erőm uraljam, az erdő súlyos károkat szenvedett. Nem egyszer kértem miatta elnézést Crueltől, de ő csak annyit mondott, hogy ha ezzel fejlődöm, akkor felőle akár az egész erdőt felégethetem.

Egyik délután, amikor már befejeztem az aznapi edzést, úgy döntöttem megpróbálok kifacsarni még egy kis információt Damienről. Megkerestem Cruelt, aki a múltkori tábla mellett ült. Levágtam magam a vele szembe lévő székre. Cruel érdeklődve figyelt. Felmért. Egy pillantással. Ijesztő volt.

- Mit szeretnél? – kérdezte.

- Mesélj nekem még Damienről és a képről! Elmegyek veled, de csak akkor, ha elmondasz arról a képről MINDENT! – a hangom érzelem mentes volt. Magamtól is rájöttem, hogy Cruel előtt még annyi érzelmet sem szabad kimutatnom, mint, amennyit általában szoktam.

- Rendben. – Cruel felhúzta az egyik térdét a székre és arra támasztotta a kezét. A keze mögül nézett rám. A szeme ijesztően fénylett az árnyékban. – Azt akarod, hogy elmondjam, hogy mi az a kép és meséljek Damienről! Ez a két dolog összefügg, ugyanis azon a képen Damiennel vagyok. – elkerekedett a szemem.

- Akkor ő a Megállíthatatlan? – kérdeztem. Cruel semmit sem válaszolt csak tovább fürkészett.

- Damiennel gyerekkori barátok vagyunk. Már azelőtt is együtt gyakoroltunk, hogy megkaptuk volna a Legerősebbek jelzőt. Az a kép aznap készült, amikor mi öten megkaptuk ezt a nevet. Ezek után egy sokkal keményebb edzésben volt részünk. Napestig nyúztak minket, addig, amíg minden feladatot tökéletesen meg nem tudtunk csinálni. Damiennel mindig magunknál tartottuk azt a képet, mert azon keresztül tudtunk kommunikálni, anélkül, hogy bárki más rájött volna. Sajnos azonban összevesztünk. Ezek után Damien eldobott mindent, ami a barátságunkra emlékeztette. Be kell vallanom, én is így tettem. Itt ért véget az együtt töltött időnk. Ezek után Damien megváltozott.

- Sajnálom. – ennyit bírtam mondani.

- Ugyan. – Cruel kedvesen elmosolyodott. Az órára nézett. Felállt és kinyújtózkodott. – Azt hiszem ideje nyugovóra térnünk.

- Igazad lehet. – én is felálltam és átmozgattam az elgémberedett tagjaimat. – Akkor, jó éjszakát! – köszöntem el és visszamentem a szobámba.

 

Arra ébredtem, hogy megkötöznek. Rögtön támadni próbáltam, de valaki lefogott és a tőrt szorított a torkomhoz.

- Jobb, ha nem próbálkozol semmivel, vagy vége lesz a dalnak. Szépen engedelmeskedj és nem lesz semmi probléma. – a lány illata betöltötte az orromat. Bekötötték a szemem és megbilincseltek. Szó nélkül hagytam, hogy kivezessenek. A hűvös levegő simogatta a bőrömet. A zajokból azt szűrtem le, hogy négyen lehetnek. A szagok pedig arra engedtek következtetni, hogy lovakhoz megyünk és hogy valaki cigarettázik és nem is olcsó fajtát pöfögtet.

Feltettek egy fa kocsira. Volt még valaki a kocsiban. Szóval nem csak értem jöttek. Ki lehet az. Volt egy pár tippem.

Amint elindult a kocsi, halkan megszólaltam.

- Cruel? – semmi válasz. Hangosan kifújtam a levegőt. Éppen a következő tippemet készültem kimondani, amikor a másik elrabolt valaki megfogta a csuklóm és az ujjaival a következőt írta: I-G-E-N, M-A-R-A-D-J C-S-E-N-D-B-E-N, E-Z A-Z E-V-I-L-!

Jeges rémület lett úrrá rajtam. Ha ez a négy az Evil akkor csak egy helyre tarthatunk. Oda, ahová eredetileg is indultunk volna, csak most kevesebb fegyverünk volt. Nekifeszültem a bilincsnek, de Cruel megint a kezemre írt: E-S-Z-E-D-B-E N-E J-U-S-S-O-N-! Abbahagytam, mert érzetem, hogy Cruel is feszült.

Jó sokáig utaztunk. Be kell vallanom, hogy el is aludhattam. Meglepő, de jót aludtam ott egy zötyögő szekéren. Az álmaim összevissza ugráltak. Láttam Cadell vőlegényként, Damient, ahogyan vigyorog, a testvéreim aggódó arcát, de a legrémisztőbb az volt, amikor Cruelt láttam egy trónon ülni. Felriadtam. Valakinek a vállán feküdtem. Cruel sóhajtva kifújta a levegőt. Felültem és beszívtam a levegőt. Egy erdőben voltunk és a szemkötőmön átszivárgó fény alapján arra következtettem, hogy egész éjszaka úton voltunk.

Miután megálltunk, valaki a hátára vett és úgy cipelt, mint egy zsákot. Negyedóra után betelt a pohár.

- Akár le is tehetsz! – csattantam fel. – Megszökni úgy sem tudok!

- Rhian! – szólt rám élesen Cruel.

- Nem érdekel! Nem vagyok krumpli! Ha már saját akartomon kívül jöttem ide, hadd jöjjek úgy, ahogy akarok! – az erőm megmozdult. A levegő megremegett.

- Fogd vissza magad! – szólt rám, aki cipelt. – Annyit elárulok, hogy a hegyekben vagyunk és ha elkezdesz itt őrjöngeni, mind meghalunk! – erre már abbahagytam a dühöngést és némán füstölögtem tovább.

Hamarosan meghallottam, hogy a cipelőm cipője kövön koppan. Megérkeztünk. Durván ledobott a földre és levette a szememről a sötétítőt. Egy hatalmas fekete kőkastély lépcsőjén voltunk. A kastély egy hatalmas szikla peremén tornyosult és jó pár része alatt a sötét mélység terült el. Kirázott a hideg. Cruel nem tűnt különösebben meglepettnek.

Szemügyre vettem az elrablóinkat. Fekete ruhát viseltek, fekete köpennyel és az arcuk előtt fekete kendő volt. Csak a szemük látszott ki, de volt, akinek az sem, mert szélvédő szemüveget viselt. Az egyikük ijesztő fekete szemivel engem nézett. Gyorsan elfordítottam a tekintetem.

- Ideje bemennünk. Már vár! – szólalt meg a Fekete Szemű. Feltápászkodtunk. Ketten Cruelt fogták közre, ketten engem. Elindultunk befelé. A lépcsősor piszkosul csúszott. Mire felértünk rajta, már legalább négyszer lepergett előttem az életem. A Fekete Szemű belökte a kétszárnyú kaput és beterelt minket. Meglökött a főlépcső felé. Rágrimaszoltam, amire ő csak egy unott tekintettel válaszolt. Cruelt másik irányba vezették.

- Hé! Őt miért nem erre hozzátok?! – csattantam fel. – Nélküle nem megyek sehová! – lecövekeltem a lépcső előtt.

- Cöh… - a Fekete Szemű sóhajtott egyet majd felkapott és elindult velem felfelé. Már éppen ellenkezni akartam, de megláttam, hogy Cruel megrázza a fejét és ez visszatartott. Szótlanul tűrtem, hogy vigyen, csak néha térdeltem bele a gyomrába.

Mivel hátrafelé néztem csak akkor láttam meg a kétszárnyú teraszajtót, ahogy becsapódott mögöttünk.

- Meghoztam, ahogy kérted! – szólalt meg a Fekete Hajú.

- Köszönöm, Lie! – felelte egy fiú. Nem láttam, de a hangja miatt megfájdult a fejem. Felszisszentem. Lie lerakott és távozott. Megfordultam és Damien fehér szemeivel találtam szembe magam. Egy erkélyen voltunk, ami a semmi fölé nyílt ki. Fekete katonai kabátot viselt, szürke nadrágot és fekete bakancsot. Fekete haját fújta a szél.

- Üdvözöllek, Rhian! – olyan ismerős hangja volt. A fejemhez kaptam, ami borzasztóan fájt. Szédültem.

- Damien! Mit műveltél velem?! – sziszegtem.

- Minden rendben? – Damien aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Nagyon sápadt vagy!

- Damien! Mi a fenét műveltél velem? – a hangom erőtlen volt.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha pihensz egy kicsit. – felém nyúlt, de én elhúzódtam.

- DAMIEN! – csattantam fel. Ez a szó volt, az egyetlen, amit ki tudtam mondani. Damien úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.

- Damien?! – a hangja vészesen halk lett. Megdermedtem. – Rhian! Nem tudod, hogy ki vagy? – kérdezte döbbentem. A fejembe még nagyobb fájdalom nyílalt és felkiáltottam. Damien rémülten nézett a szemembe. Az ölébe kapott és bevitt a kastélyba. Egy szobába vitt, ahol egy ágyra rakott és betakart majd távozott. Mielőtt ismét elvesztettem volna az eszméletemet még láttam, ahogy Damien visszanéz és a szemei vörös színűek lesznek…

 

Damien:

Nem bírtam magammal. A dühöm vészesen növekedett. Félő volt, hogy megint elpusztítok valamit. Mégis mit művelt vele?! Az az átkozott! Magam ölöm meg!

Végig siettem a folyosókon és a börtön felé indultam. Lie mellém szegődött.

- Rendesen leláncoltátok? – kérdeztem rá sem nézve. Lie kifújta a füstöt.

- Igen, de kétlem, hogy egy olyan fenevadat, mint ő ez sokáig visszatartana. – mondta közömbös hangon.

- Majd gondoskodom róla, hogy visszatartsa… - sziszegtem. Érzetem, hogy a szemem átváltozott és csak remélni tudtam, hogy Rhian nem látta.

Felkaptam egy fáklyát és leviharzottam a lépcsőn. Lie a börtön ajtaja előtt maradt. Bementem és mély levegőt vettem, mert, ha nem nyugszom meg, akkor valószínűleg ismét új palotát kell majd építenem.

Cruel cellájához sétáltam. A falhoz volt láncolva. A fejét lehajtotta és a vörös tincsei eltakarták az arcát, de láttam, ahogyan vigyorog.

- Milyen jó viszont látni téged! – kezdte a bájcsevejt. Majdnem kitéptem az ajtót, ahogy kinyitottam. A sötétség örvényleni kezdett körülöttem. A sötétség erejével megerősítettem a bilincseket. Megfogtam az arcát és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. A legtöbben már attól megőrültek, ha a vörös szemembe néztek, de Cruel más volt.

- Mit tettél vele? – kérdeztem.

- Milyen régen láttam azokat a szemeket! Csak miattam hoztad elő őket megint? Ez nagyon hízelgő. – nem is izgatta, hogy egy mozdultomba kerülne örökre elaltatnom őt.

- Mit műveltél vele? – kérdeztem.

- Kivel? – kérdezte. Cruel imádta megjátszani magát. Elhitette az emberekkel, hogy buta, hogy esetlen, hogy nem ért semmit, de közben ő volt az, aki játszott másokkal.

- Rhiannel! – feleltem. Cruel elmosolyodott.

- Oh, hogy vele! Nem értem miről beszélsz! – Cruel megpróbált együttérző arcot vágni, de az őrült mosoly mindig visszakúszott a szájára. – Ez nem te vagy Démon! Már régen levágtad volna pár testrészemet. Mi az, csak nem megváltoztál?

- Semmi közöd ehhez és pontosan tudod, hogy miért nem bántalak! – feleltem.

- Tudom, de érdekel, hogy hogyan lettél úrrá az őrületen? – folytatta Cruel. – Ha jól tudom, amikor megszöktél a börtönből mészárszéket rendeztél és őrülten vigyorogtál.

- Csak, hogy tudd, nem csak te tudsz szerepeket játszani. – feleltem. – Közel sem biztos, hogy őrült voltam.

- Ahogy azt várható volt tőled, hiszen mégis csak te vagy… - a szájára raktam a kezem.

- Még egyszer kérdezem meg, hogy mit műveltél vele! Miért nem emlékszik semmire? – mondtam lassan és Cruel megérezte, hogy tényleg nem viccelek. Elkomorodott.

- Azt kérdezed, hogy mit műveltem vele? Nos, kedves Rhion, ha ez megnyugtat nem bántottam a húgodat!

 

Új részek minden szombaton! :D

10. rész

Mostanában elég sokszor ájultam el. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de engem kifejezetten tud zavarni. A mostani eszmélet vesztésemnek az okát könnyedén tudom definiálni: Megláttam Cruel Gwaedet. Cruel volt a Legerősebbek vezetője. Tűz vörös haja és vörös szeme már elég oknak számított, hogy bárki távol tartsa magát tőle, de a kisugárzása volt az igazán ijesztő. Erő sugárzott belőle. Az a fajta, amitől még én is inkább távol szeretném tudni magam.

Ezek a gondolatok még azelőtt úsztak át az agyamon, hogy összecsaptak a hullámok a fejem felett. Az életem egyik percről a másikra változott meg. A Sors borzalmas játszmát kezdett. Nem, ez így nem teljesen igaz. Cruel kezdett játszmát, de mégis Cadell játszott velem…

 

Egy puha ágyban tértem magamhoz. A szoba, ahol voltam krémszínű falaival és a kintről bejövő fénnyel azt sugallta, hogy minden rendben lesz. Ahogy felültem észrevettem, hogy az ágyam mellett egy ikerpár ült. Mind a kettőjüknek vörös haja és lila szeme volt. A fiú szólalt meg.

- Carina! Menj szólj Cru-nak, hogy felkelt a lány! – a húga bólintott és elszaladt. A világos rózsaszín szoknyácskája halkan suhogott.

- Hol vagyok? – kérdeztem. A fiú lila szemei intelligensen csillogtak.

- A Gwaed Birtokon. A nevem Keith. – a korához képest – ami kb. 10 lehetett – meglepően érten viselkedett.

- Értem. Az én nevem Rhosyn R. – kezdtem, de Keith közbe vágott.

- Dewin vagyis Little Rose. Pontosan tudom. – már az alapján, amit Cruelből és Keithből láttam pontosan megtudtam mondani, hogy testvérek.

Ezek után kínos csönd telepedett ránk. Már éppen valami kifejezetten égőt készültem kérdezni, mint például: Hogy vagy? vagy ilyesmik, amikor nyílt az ajtó és Carina lépett be, a nyomában Cruellel. Carina az ágyamhoz jött, felmászott rá és az ölembe dőlt. Hamarosan el is aludt. Először meglepődtem, de utána elmosolyodtam. Aranyos volt.

Cruel megállt az ágyam lábánál.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam neked az igazat. – kezdte komolyan. – Ezzel talán javíthatunk egy keveset az ájulásaidon.

- Hűha… - húztam el a számat. – Ez nem hangzik jól…

- Nem is valami jó. – bólintott Cruel. – Mond neked valamit az a név, hogy Damien Cross? – kérdezte. A fejembe fájdalom nyílalat. A homlokomhoz kaptam.

- Nem. – feleltem.

- Ez érthető. Nos, akkor hadd kezdjem az elején: évekkel ezelőtt, amikor felfedezték a Legerősebbek tehetségét nem négyen voltunk. A Legerősebbeknek volt egy ötödik tagja is. Az ő neve volt Damien Cross. Damien messze a legtehetségesebb volt közölünk és sokkal gyorsabban is fejlődött, mint mi négyen. Az ereje borzasztóan nagy volt. Aztán Damien elkezdett megváltozni. Egyre sötétebb gondolatai lettek és néha az őrület szélére sodródott. Mindenki rettegett és félő volt, hogy ha egyszer elszabadul, senki nem tudja majd megállítani őt. Sajnos ez meg is történt. Damien mészárlásba kezdett. Végül valahogy négyünknek sikerült megállítanunk. Börtönbe zártuk, de mint kiderült bármikor képes lett volna visszatérni. A visszatértére voltak jelek. Ekkor döntöttem úgy, hogy játszmába kezdek ellen. Ezúttal végleg el akartam pusztítani, de sajnos eddig bármit találtam ki ellene, csak az ő malmára hajtottam a vizet. Te, Rhian, te voltál a tervem Damien ellen. Még mindig te vagy, de fel kell készülnöd. Damien Cross ellen minden erődre szükséged lesz. Talán még az sem lesz elég.

- De, ha Damien ennyire veszélyes, akkor miért titkolták el, hogy létezik? – kérdeztem.

- Egyszerű. Ha híre megy egy mágusnak, akit a Legerősebbek is alig képesek megállítani, a bűnözés ijesztően meg fog növekedni. Ezt sajnos így sem sikerült elkerülnünk. Daminennek van egy csoportja. A nevük Evil. Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy mit jelent ez a név. – Cruel a hajába túrt. Ahhoz képest, hogy mennyire fennsőbbrendű volt a légkör körülötte, most csak egy fáradt 17 éves fiúnak tűnt. Ekkora terhet cipelni ilyen fiatalon!

- De, azóta a Legerősebbek erősebbek lett! – jelenttem ki.

- Ez igaz. És gondolj bele Rhian! Egészen eddig pihent. Egy apró mágiát sem használt. Képzeld el azt a mágikus erőmennyiséget, amit ennyi idő alatt felhalmozott. Ha elengedi azt az erőt… Daminennek sok neve van. A köztudatban a Démon néven terjedt el.

- Nem hangzik túl bíztatóan. – grimaszoltam.

- Hidd el! Van még ennél rosszabb is. – Cruel a szemembe nézett. – Téged akar! – bökött rám.

- He?

- Damien Cross téged akar. Nem tudom, hogy meg akar e ölni, vagy csak a saját oldalára akar állítani. Bármelyik eshetőség eléggé kellemetlen lenne számunkra, tekintve, hogy te vagy az reményünk.

- Öhm… Miért is?

- Ne játszd itt a tudatlant, Királynő! – szólt rám Cruel. Elakadt a lélegzetem. – Igen tudom, hogy te vagy Manon örököse. Sőt! Az egész Mágus Világ tudja, és mindenki arra várt, hogy végre felébredjen az erőd.

- Ez kedves. – mondtam szarkasztikusan.

- Ja, és ne is reméld, hogy térdre borulok előtted! Méltóságom azért még van! – közölte Cruel arrogánsan.

- Na, ez nem volt kedves! – csattantam fel. Dühösen néztem Cruelre. Ő csak megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy ezt tisztázni szerette volna.

- Van egy ajánlatom, Little Rose! – szólalt meg Cruel. – Elmondom neked, hogy mi az a kép, ha eljössz velem levadászni Damient.

- Honnan tudsz…? – kezdtem.

- Lényegtelen! – emelte fel a kezét. – Végül is én is rajta vagyok!

- Nekem… Én még szeretnék egy kicsit gondolkodni rajta! – feleltem. Cruel bólintott, majd az ölébe kapta Carinát és Keithel együtt kiment. Hanyatt dőltem az ágyon és a mennyezetet néztem. Szépen lassan ismét végiggondoltam mindent, amit Cruel mondott, majd dühösen felültem.

- Nem is adtál válasz arra, hogy miért ájulok el mindig! – mondtam dühösen a semmibe.

- Ez Cruel egyik kedvenc szokása. – szólalt meg valaki az ablak mellől. Ijedtem rezzentem össze. Cadell ellökte magát a faltól. Mérgesen hozzávágtam az egyik párnámat. Cadell ajkán félmosoly ült, amitől a hasamban életre keltek a pillangók.

- Tudod, illetlenség belopózni egy hölgy szobájába. – sütöttem le a szemem, mert egyre jobban zavarba jöttem.

- Hölgy? Hol? – Cadell úgy nézett szét mintha keresne valamit. Hozzávágtam még egy párnát. Cadell nevetve kapta el. Az ágyamhoz sétált és leült mellém. Egész közel hajolt hozzám. Pontosan láttam a szemkötőjén a halálfej mintáját. Elpirultam. Cadell a fülemhez hajolt.

- Tudod, Cruel imád játszani másokkal. – a lehelete csiklandozta a fülem. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de Cadell a kezét a derekamra tette és nem engedte, hogy távolabb kerüljek. A sárga szemével a szemembe nézett. A fényben aranyszínűnek tűnt. Gyönyörű volt. Cadell elvigyorodott.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte és félig lehunyta a szemét. A sötét pillái alatt szinte világított a szeme.

- Ühüm… - feleltem. Cadell a kezével a hajam aljába túrt, ami a derekamnál volt. A tincseimmel játszott. A vállára hajtottam a fejem. Kellemes illata volt. Olyan érzést keltett bennem, mint, amikor a levegő felfrissül az eső után. Lehunytam a szemem és átkaroltam őt. Cadell viszonozta az ölelésem. Így ültünk egy ideig aztán Cadell egy pici eltolt magától és ismét a szemembe nézett. A lepkéim megvadultak.

Cadell felém hajolt. Az ajkaimon éreztem a leheletét. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy észrevette, hogy mennyire várom, hogy végre összeérjenek az ajkaink.

Abban a pillanatban, hogy Cadell ajka az enyémhez nyílt, kivágódott az ajtó. Blaze és Raul sétált be komótosan. Én zavartan próbáltam távolabb húzódni Cadelltől, ismét sikertelenül. Cadell dühösen nézett a társaira.

- Menjetek innen! Zavartok! – mondta halkan, de határozottan.

- Nocsak, ki beszél?! – Blaze egy együttérző pillantást vetett rám, amit nem értettem, majd komoran Cadellre nézett. – Tudod, ilyet nem szokott az csinálni, akinek mennyasszonya van!

Megdermedtem. Kérdőn néztem Cadellre. Cadell mérgesen nézett Blazera.

- Elnézést, de nem szeretnél beavatni abba, hogy mégis miről beszél Blaze? – kérdeztem fagyosan.

- Úgy látszik kénytelen leszek. – mondta Cadell. – Nos, kedves Rhian, jól hallottad. Mennyasszonyom van.

- És jövő héten lesz az esküvője! – egészítette ki Blaze. Ennyi elég volt. Elöntött a düh. Kiugrottam az ágyból és kivonultam a szobából. Cruel keresésére indultam. Meg is találtam a könyvtárban egy stratégiai tábla mellett. Mikor meghallotta, hogy jövök felnézett.

- Igen! – csaptam az asztalra.

- Igen, mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Elmegyek veled a vadászatra! – feleltem. Cruel ravaszul elmosolyodott.

- Öröm lesz együtt dolgozni! – mondta. Biccentettem, majd otthagytam és kimentem az erdőbe.

Másfél órán keresztül bolyongtam, mire rájöttem, hogy elpusztítottam a környező erdő felét, anélkül, hogy bármit is tettem volna.

A fene egyen meg téged Cadell Cormac Marchog!

 

 

 

Új részek minden szombaton! :D

9. rész

Felriadtam az álmomból. A fűben feküdtem. Manon elvonult valahová pihenni, Golau pedig hangosan horkolt mellettem. A sárkány kinyúlva feküdt. Legalább a tisztás felét elfoglalta. Néha, álmában, apró tűzgömbök jöttek ki az orrán és a száján. Csend volt. Már az éjszaka állatai is nyugodni tértek. Csak a fű zizegett, amikor a szél lágyan mozgatta.

Rossz előérzetem volt. Borzalmas. Nyugtalanul forgolódtam és nem tudtam újra elaludni. Végül a hátamra feküdtem és a barlang tetejét kezdtem el figyelni. Hirtelen furcsa, mágikus hullámok árasztották el a barlangot. Az rossz előérzetem még rosszabb lett. Riadtan ültem fel és már készültem, hogy megnézem mi okozta, de a hullámok olyan gyorsan eltűntek, ahogyan jöttek. Visszadőltem és az oldalamra fordultam. Egyenesen Golau arany színben úszó tekintetébe néztem.

- Nem tudok elaludni… - magyaráztam neki. Golau megremegtette a szemét majd az egyik szárnyát fölém rakta, mint valami sátor és halkan zümmögni kezdett. Kellemes dallam volt, mint egy altatódal. A pilláim elnehezedtek. Golau kellemes meleg testéhez bújtam. Mielőtt még elaludtam azt suttogtam Köszönöm! Bár lehet, hogy csak gondoltam.

Mikor felébredtem, még mindig Golauhoz voltam bújva. Ő békésen aludt. A hasa fel-le emelkedett. A szárnyát nem vette el felőlem. Kedvesen megsimogattam a pikkelyeit, majd kimásztam a sárkány-sátramból. Kint már világos volt. Kinyújtózkodtam. Ekkor vettem észre, hogy Manon a hintaágyban olvas. Rám nézett és tudtam: kezdődik az aznapi tanulás.

 

Az idő repült. Napról napra egyre többet tudtam és egyre jobban használtam a mágiámat. Nappal Manonnal gyakoroltam, éjszaka pedig Golauhoz bújva aludtam, mert a sárkány mintha elüldözte volna a nyugtalanságomat. Így ment.

Aztán egyszer, amikor Manonnal mind a ketten a fűben feküdtünk kimerülten, Golau pedig a patakban játszott, Manon így szólt.

- Kitanítottalak! – mondta. Meglepetten néztem rá. – Most már mindent tudsz, amire szükséged lesz. Innentől kezdve magadnak kell felfedezned a fény hatalmát! Azonban jól jegyezd meg! Nem használhatod csak úgy kényed kedved szerint! A fény legyen a végső terved!

- Én… Hűha… - ennyit bírtam kinyögni. Manon felállt és leseperte a ruhájára akaszkodott fűszálakat.

- Gyere velem! – nyújtotta felém a kezét. Én is feltápászkodtam. Manon elindult az ösvényen. Követtem őt. A napfény levelű fa csarnokához mentünk. Manon hangtalanul a fához sétált és gyöngéden megérintette annak kérgét.

- Ez itt a Fény Ligetének Szíve. Amíg ez a fa áll, addig a fénynek van hová hazatérnie. – az arcára valami szomorkás mosoly kúszott. Mintha egy kedves, de szomorú emlékre gondolna. Manon lábujjhegyre állt és felnyúlt az ágak közé. A kezében egy nyaklánc volt, amikor visszahúzta azt. A nyaklánc enyhén ragyogott és egy aranyszínű levél medál volt rajta. Manon a nyakamba akasztotta.

- Ennek a nyakláncnak a segítségével bármikor visszatérhetsz ide, de nem szabad elfelejtened: erre a helyre, csak a fény teheti be a lábát. Senki és semmi más! – magyarázta én pedig bólintottam. Manonnal elindultunk a kijárat felé. Manon egészen a küldő ajtóig kísért, ahol szorosan megöleltük egymást. Gombóc nőtt a torkomba és reméltem, hogy Manon nem látja meg a szememben csillogó könnyeket.

Kiléptem az ajtón és visszafordulva integettem az első királynőnek.

- Isten veled, Utolsó Királynő! – suttogta Manon, mert azt hitte nem hallom. Vissza akartam menni, hogy megkérdezzem, miért mondja ezt, de az ajtó becsukódott. Szomorúan leengedtem a vállamat és elindultam haza felé.

Keresztülmentem az erdőn, ahol a fák lelke még mindig halkan zenélt. Megsimogattam a selymes törzseket. Tudtam, hogy bármikor visszajöhetek ide, de mégis úgy éreztem, mintha örökre búcsúznék.

A rossz előérzetem visszatért.

Rájöttem, hogy nem köszöntem el Golautól. Lelkiismeretfurdalásom lett. Majd legközelebb bocsánatot kérek tőle! gondoltam.

A hazaút némán telt. Egyedül voltam. A medálommal játszottam. A levél tökéletesen volt elkészítve. Minden bemélyedése olyan volt, mintha egy igazi levelet tartanék a kezemben.

Befordultam az utcánkba és a lában a földbe gyökerezett.

- Mi a fene történt itt?! – nyögtem ki. A házunk romokban hevert. Valaki vagy valami porig rombolta az otthonunkat. Elöntött a harag és a rémület. Berohantam a romok közé és kétégbeesetten kezdtem el keresni a családomat, közben a dühöm egyre nőtt. Senkit sem találtam és meg kellett volna nyugodnom, de nem tettem. Visszasétáltam a kertbe. Kimentem a kapun. A kapu keretének támaszkodva egy alak várt. A húgom sárga szemében megcsillant az utcalámpák fénye.

- Végre hazajöttél, Rhian! – mosolyodott el a húgom. – Tudod fél év az nem telik egy egyik percről a másikra.

- Melora! – siettem oda hozzá és megöleltem. – Jól vagy? Anyáék? Avalon?

- Nyugi, nővérkém! – tette a vállamra a kezét, bár ő volt az alacsonyabb. – Senkinek semmi baja. Szerencsére nem voltunk itthon, amikor ez történt. Azonban van okunk azt feltételezni, hogy nem véletlen volt… - Melora tekintete elsötétült. Tudtam, hogy ő is legalább annyira dühös, mint én.

- Értem…

- Gyere! – lökte el magát a kaputól Melora. – Elviszlek a mostani szállásunkra. – a húgom elindult az utcán. Fekete hajával szinte eltűnt az árnyak között. Követtem őt. Végig siettünk a néma utcákon. Hangtalanul és gyorsan mozogtunk. Nem kellett beszélnünk. Hosszú éveket edzettünk együtt, így szó nélkül is pontosan tudtuk, hogy mi jár a másik fejében.

Végül a Mágia Központba mentünk. Mivel a Dewin egy vezető család volt, így természetes, hogy egy ilyen helyen szállásolják el őket. Malora besétált az üvegajtón és biccentett a portásnak. A lifthez mentünk és a húgom megnyomta a 37-es gombot. Egy hosszú és szótlan liftúttal később már a családom lakosztályában voltunk. Anya szorosan magához ölelt.

- Kicsikém! Végre hazajöttél! – simogatta a hajamat. Én mosolyogva öleltem vissza. – Milyen volt a tréning? Most már tudod használni a fényt? – kővé dermedtem.

- Ti… Ti tudjátok, hogy én birtoklom a fény erejét? – kérdeztem. A szüleim sugárzó arccal bólintottak.

- Azóta tudjuk, hogy megszülettetek… megszülettél. – Avalonnon egy kötény volt. Világos szőke hajában koromfoltok volt. Szóval ismét főzött. – Egy hatalmas fénygömbbel és világító szemellek született babáról nem lehet azt mondani, hogy nincs semmi köze a fényhez.

- Coo-king jól mondja! – bólogatott Melora. – Bár én nem voltam ott. Rémlik két évvel később jöttem!

- Hihetetlenek vagytok! – emeltem égnek a tekintetem. – És nem akartatok szólni véletlenül, hogy: Hé, te! Igen te fura fehér hajjal, amúgy te vagy a következő Királynő! Csak úgy mondom!

- Nem tehettük. – mondta Apa. – Ilyenkor a Királynőnek magának kell rájönnie. Sajnos ez az eljárás!

Éppen válaszolni készültem volna, de a konyha felől fura szagok kezdtek el szivárogni. Mindenki egyemberként fordult Avalon felé, akinek sötétkék szeme riadtan elkerekedett és a bátyám elrohant a konyhába.

- Na, jó! – forgattam meg a szemem. – Azt hiszem lezuhanyozom és elmegyek aludni! – közöltem.

Fél órával később egy puha ágyikóban aludtam. A szobában volt egy üvegfal, amin keresztül remekül láttam a város fényeit. Néztem volna még őket, de azonnal elnyomott az álom.

 

Az éjszaka közepén fojtott vitára keltem fel. Némán kimásztam az ágyból és az ajtóhoz osontam. A falhoz nyomtam a fülemet. A szüleim és a két testvérem hangját véltem felfedezni és egy ismeretlent.

- Nem lehet igaz! – Anya hangja rémült volt. – Hiszen azt mondtad, hogy ez SOHA nem történhet meg!

- Anya! – sziszegte Melora. – Te is tudod, hogy milyen volt. Biztos vagyok benne, hogy gyerekjáték volt számára…

- Én is tudom, de nem akarom, hogy ez történjen… - Anya hangján hallottam, hogy a sírás kerülgeti. Anya volt az egyik legkeményebb mágus. Soha senki nem bírta megtörni. Mégis mi történhetett?

- Nincs mit tenni. – Apa hangja lemondó volt. – Ami megtörtént, az megtörtént! Most viszont fel kell készülnünk.

- Cruel! Segítened kell! Te ismered őt a legjobban! – Melora nagyon mérgesnek hangzott.

- Segíteni is fogok, de ahhoz az kell, hogy senki se kérdőjelezze meg később egyes tetteimet. Tudom, hogy mik terjednek rólam. – a fiú hangján hallottam, hogy hízeleg neki, az a sok dolog, amit pletykálnak róla.

Na álljunk csak meg egy pillanatra! Mit mondott Melora? Cruel! Segítened kell! Blablabla… Cruel! Mamám! Az nem lehet. Mármint igazából minden, amire addig azt mondtam, hogy nem lehet vagy nem számítottam rá egy varázsütésre megtörtént. Nem hiszem el, hogy pont ez az ember ül a kölcsönkapott nappalinkban. Azt hiszem itt az ideje, hogy Little Rose tiszteltét tegye.

Kiléptem a szobámból és egyenesen Cruel Gwaeddel néztem farkasszemet. A Legerősebbek vezetőjével.

Cruel a kanapén ült, de úgy, mint valami király a trónján. Sütött róla a nemesség és az erő.

- Little Rose! – köszöntött. A fejembe ismét fájdalom nyilallt. Szédülni kezdtem. Az ajtónak tántorodtam.

- Rhian! – ugrott oda Avalon, hogy megtámaszon.

- Mi a búbánatot műveltél vele? – csattant Cruelre Melora.

- Én semmit! – emelte fel védekezően a kezét Cruel. – Ezúttal… - tette hozzá halkan.

Térdre rogytam és a fejemhez kaptam. Olyan érzés volt, mintha valami át akarna törni a fejemen. Az egésznek az volt az oka, hogy megláttam Cruelt.

Cruel volt a vörös hajú és vörös szemű fiú a képről. Ha jól emlékszem az volt hozzá írva, hogy…

- Stratéga… - suttogtam mielőtt elájultam.

 

 

Új részek minden szombaton! :D

8. rész

Szóhoz sem jutottam annyira meg voltam illetődve. Ő volt minden legendák legnagyobbikának a hőse. Ő volt az, akit mindenki – jó és rossz is – egyaránt tisztelt. Ő volt az, akinek a fény az erejét adta. Ő volt az, akitől a Mágia származott. Az első mágus, az első uralkodó.

Manon kedvesen mosolyogva felsegített. Én csak hebegni tudtam. Túlságosan is kicsinek éreztem magam Manonhoz képest.

- Én… Én nem vagyok méltó arra, hogy itt legyek… - szabadkoztam. – Nem vagyok jogos rá. Nem illet ez a megtiszteltetés.

- Ugyan, Rhiannon! – mondta Manon engesztelően. – Te vagy a Királynő, már, hogy ne lennél méltó arra, hogy találkozz velem? Te vagy az utódom! – levegőt sem kaptam. Hihetetlen megtisztelésben volt részem. Ő volt Manon. A Manon.

Manon, látva, hogy még mindig nehezen fogom fel a helyzetet, elment és egy bögre gőzölgő itallal tért vissza. A kezembe nyomta én pedig megéreztem a kellemes illatát. Olyan volt, mintha tavaszi virágok illata jönne a bögréből.

- Idd meg! – mondta Manon. – Kitisztítja az elmédet!

Óvatosan belekortyoltam, attól tartva, hogy forró lesz, de hiába féltem. Az ital langyos volt, enyhén édeskés ízzel. Manonnak igaza volt. Miután megittam, már sokkal tisztábbak voltak a gondolataim. Manon leült a hintaágyba és intett, hogy üljek mellé. A hintaágy lágyan ringatózott.

- Kérdezz bátran! – bíztatott Manon.

- Mégis, hogy lehete, hogy itt vagy? Nem haltál meg? És a sötétség? Vele mi van? Tudod, hogy ő kicsoda?

Manon csilingelően felkacagott.

- Nyugalom, Rhiannon! Csak sorjában! – a kék szeme vidáman csillogott. – Nem, nem haltam meg. Ha ismered a történetemet, akkor tudod, hogy hogyan kezdődik.

Lelkesen bólogattam.

- „Évszázadokkal ezelőtt, amikor a Fény és a Sötétség először háborúzott, Manon, a Fény szétosztotta az erejét. Azokban, akik kaptak Manon erejéből, különleges képesség ébredt. A Mágia. A Mágia segítségével segítettek Manonnak legyőzni a Sötétséget. Ők voltak ez első mágusok. A háború után Manont az 1. Királynővé koronázták. Beköszöntött a béke.

A mágusok elkezdek fejlődni. A Mágia alkalmazkodott hozzájuk.

Miután Manon meghalt, az ereje a következő Királynőre szállt. Néhány Királynővel később a Sötétség újra testet öltött. Kitört a háború, azonban ezúttal a Sötétség okosabb volt. Most ő is szétosztotta az erejét. Totális harc alakult ki, ami évekig tartott. Végül a Királynő felülkerekedett a Sötétségen és ismét beköszöntött a béke.” – idéztem szóról szóra a legenda elejét. – De hát úgy szól, hogy meghaltál! – hitetlenkedtem.

- Persze, hiszen a földi testem valóban porrá lett, de a legenda eleje úgy szól, hogy Manon, a Fény. Én magam vagyok a fény. A fény pedig halhatatlan, gyermekem! – mesélte Manon. – Azért vagyok itt, hogy az összes Királynőt kitanítsam a fény használatának módszeréről. Sajnos a sötétség ugyanezt teszi. – Manon homlokán gondterhelt felhők jelentek meg.

- De eddig nem sikerült győzelmet aratnia! – szóltam közbe határozottan. – És ha rajtam múlik, már pedig nagyon úgy tűnik, hogy igen, akkor nem is fog!

- Azonban, mint említettem te más vagy, mint az eddigi Királynők… - kezdte Manon. – Sajnos nem áll módomban elmondani, hogy miért. Még nem. Érzek felőled valami furcsán veszélyes mágiát. Csak azt nem tudom, hogy miért van tőle ennyire rossz érzetem. Egy kicsit még félek is…

Megszeppenve néztem rá. Manon fél a belőlem áradó mágiától? A világ kezd kifordulni önmagából.

- Na, de elég az elmélkedésből! – csapta össze a két kezét Manon és felpattant. – Itt az ideje elkezdenünk a tanításodat, Rhiannon! – Manon a kezével hadonászni kezdett. A fák arrébb húzódtak egy hatalmas mezőt létrehozva ezzel. Manon megállt a közepén.

- Először is azt fogod megtanulni, hogy a fény a részed. Meg fogom tanítani, hogy hogyan hívd segítségül a fényt olyan könnyedén, mintha lélegeznél! – odamentem hozzá. – Ülje le ide a fűbe és hunyd be a szemed. – engedelmeskedtem. A fű kellemesen puha volt. A fűszálak gyengéden a kezemet simogatták.

- Most képzeld el, ahogy a fény belőled jön. Világítsd meg a sötétséget, amit most látsz, anélkül, hogy kinyitnád a szemed. – koncentráltam. Elképzeltem, ahogy a lelkem fénylik. Megpróbáltam a fényre összpontosítani, arra, hogy ne legyen sötét. Úgy képzeltem el magamat, mint valami lámpást.

Jó pár órával később még mindig nem változott semmi. Segítségkérően néztem Manonra, aki a fűben üldögélt és virágkoszorút font.

- Mégis, hogyan csináljam?! – méltatlankodtam. A hajamba túrtam és hanyatt dőltem a fűben. – Lehetetlen ezt megcsinálni!

- Nem, nem az! – mosolygott Manon. Hosszú, kecses ujjaival gyorsan és pontosan fonta össze a vékony szálakat, anélkül, hogy bármelyik elszakadt volna. – Emlékezz arra, amit mondtam. Az a kulcsa az egésznek.

Felültem és ismét becsuktam a szememet.

- Megtanítasz könnyedén használni a fényt, ami a részem. Olyan ösztönösen fogom használni, mintha lélegeznék. – idéztem fel, amit Manonon mondott.

- Igen. Próbáld meg értelmezni ezt. – mondta Manon.

- De hiába koncentrálok, nem sikerül! – panaszkodtam tovább.

- Ebben a mondatban van a hiba, ami miatt nem sikerül. – felelte Manon lágyan.

- A nem sikerül? – kérdeztem.

- Tévedsz. Gondolkodj tovább! – bíztatott Manon.

- Hiába koncentrálok…

- Igen, Rhiannon. A légzéshez koncentrálnod kell? – kérdezte Manon. – Nem, dehogy is! Természetesen jön. A fény is ilyen. Csak gondolj arra, hogy legyen világos, hogy használd a fényt is ennyi az egész. Nem kell koncentrálni, nem kell elmélyülni. Olyan, mint a légzés. Ez soha ne feledd Rhiannon! A fény a részed és bármikor képes vagy használni azt!

- Értem. – bólogattam. Becsuktam a szememet.

Nos, akkor Fény! – gondoltam. – Legyen világos!

A szemem mögötti sötétség halványulni kezdett. Mintha kívülről rávilágítottak volna az arcomra.

- Nagyon jó! – tapsolt Manon. Kinyitottam a szememet. Az arcomon diadalmas mosoly futott. Manon felállt és a fejemre rakta a koszorút.

- Ez eddig könnyedén ment. Mostantól viszont nem lesz ilyen könnyű! – az arcán elszántság jelent meg. Kék szeme nemesen fénylett. – Háború lesz Rhiannon és meg kell nyerned!

 

Valahol messze:

A fiú a föld mélyén le volt láncolva. A börtönben csak a víz csepegését lehetett hallani. A fentről bejövő fény miatt enyhe félhomály volt. A szeme csukva volt. Nem pihent. Rájött, hogy az ostoba őrök, ha azt hiszik alszik, könnyebben kifecsegik a titkaikat. Micsoda idióták. Ő már réges-régen megtanította az embereinek, hogy jobb a titkokat őrizni. Ha ezek az őrök az ő emberi lennének már hiányozna egy-két testrészük, de semmi olyan, ami harcképtelenné tenné őket.

Aztán egy nap valami érdekeset hallott. Egy bizonyos mágus túl sok mágiát használt. Borzongás futott végig rajta és hosszú idő óta először megmozdult. A láncai csörögni kezdtek. Az őrök riadtan néztek felé és lehalkították a hangjukat. Átkozta magát a fiú. Ilyen amatőr hibát elkövetni!

Pár héttel később, mikorra az őrök már elfeledkeztek róla ismét. Újabb pletykát hallott.

A mágus tönkre tette az elnyomóit. A fiú elvigyorodott. Ijesztő és őrült vigyor volt. Az őrök nem láthatták, hiszen térdre volt kényszerítve és a feje le volt hajtva. Nagy nehezen úrrá lett a vigyorán és ismét semmit mondó arcot vágott.

Megérzete. Valaki megtalálta a képet. Hiába volt leláncolva, nem tudták végleg elvenni minden erejét. Koncentrált és erőt merített. A kép szemei keresztül látott. A képet egy lány fogta. Hófehér haja és vészjóslóan vörös szeme volt.

Figyellek, Rhian!

Pár órával később érzete, hogy figyelik. Tudta, hogy ki az. A lány önkénytelenül is, de reagált a mágiájára. Kétségtelen, hogy ő volt az!

A fiú nem tudott tovább várni. Érzete, hogy itt az ideje. A szívét gúzsba kötötte az izgalom. Szétterjedt az ereiben és képtelen volt nyugton maradni.

Ismét megmozdult. Először csak kicsit, hogy felmérje mekkora mozgásteret engednek neki a bilincsei. Pont eleget. Megmozgatta az elgémberedett izmait. Nem érdekelte, hogy az őrök hallják. Nem érdekelte, hogy riadóztatnak mindenkit. Most nem. Féltérdre emelkedett majd felállt. A mágiája tombolt. Olyan régóta volt már elnyomva. Kiegyenesedett. A láncok elpattantak. Egy hangos sóhaj szakadt fel a mellkasából. Végre. Most már senki és semmi nem állíthatja meg.

Az őrök rémült egerek módjára rohangáltak. Kit érdekeltek?!

Felnézett. Elég mélyen voltak, de nem volt annyira vészes. Körzött a vállaival. Erőt merített majd egy könnyed ugrással megtette az út felélt felfelé. Megkapaszkodott a sima kőfalon. Azt hitték, hogy ennyivel megállíthatják? Nevetséges!

Még egy ugrással elérte a fenti fő hidat. Guggolásban érkezett. Több ezer íj szegeződött rá. A nyílvesszők némán és halált ígérően süvítettek felé, de ő egy legyintéssel eltérítette őket. A katonák felé irányította őket. Ők voltak a hülyék, hogy ennyi fegyvert biztosítottak számára.

A katonák üvöltve rogytak a földre. Majdnem az összes halálos sebet kapott. A fiú a mágiájának segítségével a többivel is könnyűszerrel végzett.

A halálhörgések és vergődő katonák között elegánsan végig vonult. Kilökte a két szárnyú kovácsoltvas ajtót és kilépett a hóviharba.

Kint négy mozdulatlan alak várt rá. Az egyikük szájában egy cigaretta volt, aminek a füstcsíkja tisztán látszott a börtönből kiszűrődő fényben.

A cigarettás alak előre lépett és megszólalt.

- Üdv újra a szabad ég alatt!

A fiú elvigyorodott. Ezúttal nem nyomta el. Az ijesztő és örült mosoly régi ismerősként kúszott a szájára.

- A Démon visszatért! – mondta a fiú és a társai is gonoszan elmosolyodtak.

 

Új részek minden szombaton! :D

7. rész

Cadell ajkai lágyan simultak az enyémekre. Lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Beletúrtam a hajába. Egek, milyen puha és selymesek voltak azok a tincsek. Cadell vágyakozva ölelt magához. Halkan felnyögtem. Lehetséges egyáltalán ez? Pár hónapja ismerem csak. Egészen eddig idegesített, most meg itt csókolózunk. Furcsa játszmát űzöl velem Sors!

Cadell lassan elhúzódott. A szeme szomorúan csillogott.

- Ne menj! – akaratam mondani, de éppen az előbb ígértem meg neki, hogy megpróbálok távol maradni tőlük. Bánatosan elléptem tőle. Ő némán megfordult és kimászott az ablakomon majd eltűnt.

Leültem Kit mellé az ágyra, aki az ölembe hajtotta a fejét. Én a sörényével kezdtem el játszani.

- Mi történt az előbb Kit? – kérdeztem, mintha az oroszlán okos aranybarna szemei választ adhatnának a kérdéseim tömkelegére, ami a fejemben kavargott.

Nem bírtam nyugton maradni. Felpattantam és elmentem zuhanyozni. Miközben zuhanyoztam rájöttem, hogy valahányszor valami felzavarja az állóvizemet, zuhanyozni megyek. A víz lenyugtatta a tüzet, ami bennem tombolt.

Miután lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és Kittel együtt lefeküdtem aludni.

A vasárnap eseménytelenül telt el. Az egész napot a szobámban olvasással és filmnézéssel töltöttem.

Hétfőn a suliban lévő nyüzsgést furcsán zavarónak éreztem. Bejelentették, hogy a C osztály segítő mágusa visszamondta a feladatot és amíg nem találnak a helyére másik mágust, addig sem Adelaide sem én nem vehetünk részt a Bajnokság versenyein. Igazából semmi okom nem maradt arra, hogy a suliban maradjak, de mégsem hagytam ott.

Rut és Blodwen szinte mindig velem tartott. Nem kértem őket. Szó nélkül szegődtek mellém. Néha hangosan nevettem Rut valami hülyeségén, de előfordult, hogy szótlanul ültem. Furcsa hangulat ingadozásaimon néha még magam is meglepődtem.

Sok mindent megtudtam Rutról és Blodwenről. Például Blodwennek volt két fiú testvére, akik a C osztályba jártak, Rut pedig imádott a természetben lenni.

A Bajnokság haladt tovább. Én leginkább tanácsadó szerepet töltöttem be. A pálya széléről irányítottam a többieket. Nem volt olyan izgalmas, mint részt venni a versenyszámokban, de jobb, annál, hogy a lelátón üljek. Így teltek a heteim. Egy nyugodt, ám, de unalmas örök körforgás alakult ki körülöttem, ami nem akart megszűnni. Igazából az egész egy színtelen festményt alkotott.

Egy délután, amikor Kittel a kertben ültünk és a nap már készült nyugovóra térni, amikor, valami érdekes történt. Egy apró, fénylő gömb jelent meg előttem. Ide-oda táncolt. Aztán egyszer csak Kit orrára szállt. Kit meg sem rezdült. A gömb beleolvadt Kitbe. Kit szemei aranyszínben kezdtek el fényleni. Riadtan néztem rá. Az oroszlán felállt és megrázta magát, majd megbökött és lassan, fenségesen elindult a kert vége felé. Ragyogó arany glória vette őt körül. Megbabonázva követni kezdtem. Végigvonultunk az utcán, amit meglepő csend övezett. Úgy éreztem, mintha minden és mindenki fejet hajtana előttünk bár nem értettem az okát. Követtem Kitet egészen ki a városból, ahol egy hatalmas erdő terült el. Nem is tűnt fel, hogy egy olyan erdőben vagyunk, ami eddig itt sem volt. Kezdetben az erdőben semmi különlegeset nem lehetett felfedezni, de, ahogy egyre beljebb haladtunk a mágia hívogatni kezdett. A fák mintha susogtak volna. Kedvesen hívogattak. Minden békés volt. Kit magabiztosan ment tovább. Meg sem fordult a fejemben, hogy akár csapda is lehet. Az erdő belseje felé haladva halk zene ütötte meg a fülemet. Egyszerű és dallamos kis dal. Mindenhonnan egyszerre jött. Meglepetten vettem észre, hogy a kellemes melódia a fákból jön. A fák lelke zenélt. A mágia ott kavargott mindenhol, akár valami csodálatos köd. Néhol szikrázott, néhol csak a jelenlétét lehetett érzeni.

Ez a mágia másnak tűnt, mint azok, amikkel eddigi életem során találkoztam. Kedves, nyugtató és biztonságot adónak éreztem, de ugyanakkor erősnek és nemesnek is. Nem féltem. A mágia magához ölelt és vigyázott rám.

Aztán egyszer csak egy vízeséshez értünk. Kit elindult a vízesés mögé majd eltűnt mögötte. Követtem. A víz kellemesen folyt végig az arcomon, ahogy átléptem a zuhatag alatt. A vízesés mögött egy hatalmas kőajtó fogadott, amire furcsa motívumokat véstek. Kit leült elé és várakozóan nézett rám. Én megérintettem az ajtót, ami kinyílt. Egy folyosó volt mögötte, aminek a falán fénylő minták futottak. Innen sokkal erősebb mágia sugárzott. Elindultunk befelé. Ahogy Kit belépett, az ajtó halkan becsukódott. Össze sem rezdültem. Mintha mindig is ide tartoztam volna. Nem ijedtem meg. Végigmentünk a folyosón, aminek a végén egy növényzuhatag takarta a járat végét. Elhúztam a növényfüggönyt és elállt a lélegzetem. A hely valami mese szép volt. Egy hatalmas, kupola szerű barlang magasodott fölént. A barlang közepén egy patak szaladt keresztül. A barlangban olyan fénygömbök világítottak, mint, amilyen előttünk is megjelent. A barlangban hatalmas fák nőttek, de nem olyan sűrűn, hogy erdőnek lehessen nevezni őket. Egy ösvény vezetett a fák között. Követtünk. Végül egy oszlopokkal körbe rakott kis területhez értünk. Az oszlopkör közepén egy fa nőtt, aminek minden levele olyan volt, mint egy kis napfény. Az ösvény elvezetett mellette. Továbbmentünk. Végül egy nyugodt tisztásra értünk, ahol egy hintaágyban egy nő ült. A szemét csukva tartotta. Hosszú, gyönyörű aranyszínű haja volt. Fehér ruhája lágyan hullámzott, ahogy a hintaágy mozgott. Kit megállt a hintaágy mellett és a lefeküdt a nő lábához.

- Üdvözöllek Rhiannon! – a hangja kedvesen és dallamosan csengett. Döbbenten néztem rá. Honnan tudja ez a nő azt a nevemet, amit csak a családtagjaim ismernek?

Általában úgy mutatkoztam be, hogy Rhosyn R. Dewin vagy Little Rose, de a teljese nevem Rhosyn Rhiannon Dewin. A Rhiannonból jött a becenevem is. Rhian.

- Honnan tudod, hogy így hívnak? – kérdeztem. A nő nem válaszolt.

- Tudod, hogy mit jelent a neved Rhiannon? – kérdezte. Megráztam a fejemet, majd rájöttem, hogy csukva van a szeme.

- Nem tudom. – feleltem. Elmosolyodott.

- Azt, hogy királynő. – mondta és kinyitotta szemét. Kristály kék színben ragyogott. Az első szó, ami az eszembe jutott az az őszinteség. A szemében a tiszta őszinteség fénylett.

A nő felállt. Hosszú fehér ruhája zuhatagként omlott alá.

- Üdvözöllek a Fény Ligetében, Királynő!

- Fény Ligete? – hátráltam egy lépést. A Fény Ligete csak egy legenda. Az a Liget volt az hely, ahol Manon, az első királynő, felébresztette a fény erejét. A hely, ahonnan az egyik legnagyobb varázslat származott. A Fény Ligetét nevezték még Anyák Szentélyének is, mivel a fény maga volt az élet. Mindennek az anyja.

A legenda szerint a Fény Ligete csak a királynők előtt jelent meg és csak ők láthatták eddig.

- Igen. – a nő szeme kedvesen csillogott. – Te vagy a következő királynő, Rhiannon! – kinyújtotta felém a kezét. Én sokkolva fogtam meg.

- Én… Vagyok… Én? Királynő? – hitetlenkedve ráztam a fejemet. A nő csendesen várta, hogy felfogjam a szavainak súlyát. – Hiszen ez lehetetlen! – teljesen kiakadtam.

- Nem, nem az. – a nő maga lehetett a megtestesült jóság. Belőle is ragyogó fény sugárzott.

- De… az azt jelenti, hogy a sötétség ismét mozgásban van. – Idegességemben a fehér fonatommal matattam.

- Sajnos igen. – mondta a nő szomorúan. – Azonban most minden megváltozott. Rhiannon, te más vagy, mint az eddigi királynők közül bárki. Te többre vagy képes! Most még nem mondhatok többet, de muszáj lesz hinned nekem. – a szemeiben valami bánat csillogott.

- És most mi lesz? – kérdeztem még mindig döbbenten.

- Egyelőre itt kell maradnod, hogy elkezdd megtanulni uralni az erődet, de ne aggódj segíteni fogok neked! – valami nagyon ismerős volt ebben a nőben. Mintha már láttam volna valahol…

- De otthon aggódni fognak!

- Ne aggódj. Golau majd elmondja nekik, hogy mi történt. – mutatott Kitre.

- He? – vontam fel az egyik szemöldököm. – Őt Kitnek hívják.

A nő felnevetette.

- Kit csak az álneve. Ő itt Golau. – az oroszlánra nézett. – Golau, ideje lenne, hogy megmutasd igazi alakod a Királynőnek! – szólt rá szelíden. Kit felállt és kinyújtózkodott majd arrébb sétált. Megremegett. Megrázta magát és nőni kezdett. A szőre helyét arany és fehér pikkelyek vették át. A szeme aranyszínűen világított. Mire befejezte az átalakulást bennem megállt az ütő. Kit helyén egy hatalmas arany és fehér színű sárkány állt.

- Ő itt Golau! – mutatta be a nő. – Én kértem meg, hogy vigyázzon rád, amíg el nem jön az ideje, hogy belépj a Fény Ligetébe.

Hátrálni kezdtem és döbbenten néztem a nőre. Megbotlottam egy gyökérben és a fenekemre ültem.

- A-az n-nem l-lehet… - dadogtam és a nőre mutattam. - H-ha ő…ő Golau, vagyis a fény akkor te…

- Igen. – a nő megemelte a szoknyáját és meghajolt. – A nevem Manon Brenhines. Én vagyok az első királynő!

 

 

Új részek minden szombaton! :D

6. rész

6.:

Ahogy hazaértem az volt az első dolgom, hogy egy forró zuhanyt vegyek. Muszáj volt kiürítenem a fejem, rendet tennem a gondolataim között. Biztos voltam benne, hogy a kép tényleg mozgott. Mármint ilyet nem képzelnék be. Biztos vagyok abban, amit láttam.

Miután lezuhanyoztam nyúltam volna a törölközőm után. Áthajoltam a tükör előtt. Miközben küzdöttem a törölközőm elérésének érdekében feltűnt, hogy a tükörben van egy alak. Riadtan hajoltam közelebb a tükörhöz. Az alak egy földalatti sziklán volt, ami a semmi felett lebegett. Térdre volt kényszerítve és le volt láncolva. A feje le volt hajtva. Fekete haja szinte beleolvadt a sötétségbe. Borzongás futott végig rajtam. Mégis ki lehet ő? A fejembe hirtelen fájdalom nyilallt.

A tükör újra a régi lett. Magamat láttam, amint a vizes fehér tincseimmel, egy törülközővel bámulom a tükröt.

Megráztam a fejemet. Mégis mi van velem. Nem lehet, hogy hallucinálok. Elég régen ettem. Biztosan csak az éhség miatt látok ilyeneket. Miután ettem, mindenképpen utána kell néznem, hogy egy éhes mágusnak mennyire lehetnek élethű hallucinációi.

Magamra tekertem a törülközőm és visszamentem a szobámba. Felöltöztem és Kittel a nyomomban lementem a konyhába valami ehetőért.

Negyedórával később a házunk könyvtárában üldögéltem és éppen az ötödik fahéjas csigámat ettem. Kit elégedetten szundikált mellettem. Megevett egy hatalmas szelet húst.

A hallucinációkról jó pár könyvet találtam, de mindegyik annyit írt csak, hogy ezek álomképnek tűnő halvány jelenések. Nem tartanak tovább pár pillanatnál, így a legtöbb mágusnak fel sem tűnnek. Sóhajtva dőltem rá a könyvre. Itt valami nagyon nem stimmel…

 

Szombaton éppen a kertben voltunk Kittel, amikor kivágódott a kertkapunk és Rut masírozott be, mögötte pedig Blodwen jött. Kérdőn néztem rájuk. Rut lehuppant mellém a nyugágyra, Blodwen pedig Kittel kezdett el játszani.

- Miben segíthetek? – kérdeztem.

- Gyere velünk röpizni – mondta Rut.

- He? – vontam föl az egyik szemöldököm.

- Van itt a közelben egy pálya és gondoltuk elmehetnénk csak úgy játszani. Viszont Blodwen minden sportban jobb, mint én, így kell egy csapattárs nekem. Nincs ellenvetés! – hadarta Rut.

Rendben. – bólintottam. – Mindjárt jövök. – álltam fel és visszamentem a házba. Gyorsan felöltöztem és befontam a hajamat. Letrappoltam a lépcsőn és visszamentem hozzájuk. Blodwen pedig Kit hasát vakargatta. Az oroszlán a hátán feküdt és elégedetten dorombolt.

Mikor Rut meglátta, hogy visszajöttem, felállt és odajött hozzám.

- Már nem azért, de mégis mi ez a szag? – fintorgott.

- A bátyám főz. – feleltem.

- Szerintem hamarosan megkeresik a hadseregtől, mert ezzel már ölni lehet. – tette együttérzően a vállamra a kezét Rut.

- Már megszoktam. Mi csak Coo-King-nek hívjuk a húgommal. – mondtam. Rut elégedetten bólogatott.

- Ahogyan az Little Rosetól várható. A legborzalmasabb körülmények között is képes túlélni. Bár ez a humora rovására ment. – nevetve böktem oldalba.

- Mehetünk? – kérdeztem. Rut bólintott. Blodwen és Kit felálltak.

- Elmentünk! – kiabáltam a konyhába, ahonnan egyre ijesztőbb szagok szivárogtak.

A pálya tényleg nem volt messze. Gyorsan bemelegítettünk majd Ruttal felálltunk a háló egyik oldalán, Blodwen pedig a másikon. Alapszinten ment a röplabda.

Blodwen feldobta a labdát, majd alászaladt, felugrott és lecsapta. Elképedve néztem az ugrószervát.

Rut fogadta én pedig átadtam a túloldalra. Blodwen visszaadta. Így játszottunk.

Kb. egy fél órája lehettünk ott, amikor felbukkant egy másik lány csapat. A vezetőjük, egy fekete hajú lány odajött hozzánk.

- Sziasztok! – kezdte. A beszédéből sütött, hogy mennyire felsőbbrendűnek tekinti magát. – Ne haragudjatok, de nem mennétek el? Játszani szeretnénk. – hitetlenkedve néztem rá, amint úrrá lettem a döbbenetemen kihúztam magam és odasétáltam a lányhoz. Hallottam, ahogy Rut elkezd kuncogni.

- Nem, nem mennénk el. – közöltem. – Ha játszani szeretnétek, akkor játszhattok velünk vagy viszontlátásra. – vigyorogtam rá a lányra. A lány elfintorodott, mintha valami undorító bogár lennék. Nem vártam meg a válaszát. Megfordultam és visszamentem a többiekhez.

- Rut, te szerválsz! – mondtam. Rut nevetve bólintott. Feldobta a labdát és szervált. Blodwen fogadni akarta, de hirtelen a fekete hajú lány jelent meg előtte és elkapta a labdát. Iszonytaosan gyorsan mozgott.

- Az a csapat marad, amelyik nyer! – közölte. Intett a másik két lánynak, akik felsétáltak a pályára. Blodwen átjött a hálónak arra az oldalára, ahol mi voltunk.

- Hogy hívnak? – kérdeztem. – Ha már egymás ellen játszunk legalább mutatkozzunk be. A nevem Rhian, ő itt Rut, a lány, aki elől az előbb elvetetted a labdát pedig Blodwen.

A lány beképzelten elmosolyodott.

- A nevem Avril. A zöld szemű társam Kim, a másik pedig Cora. – felelte. – Mi szerválunk először! – megvontam a vállamat jelezve, hogy tőlem aztán szerválhatnak.

Elhelyezkedtünk. Rut állt hátra fogadni, mi pedig Blodwennel előre álltunk. Kim szervált. Rut könnyedén fogadta. A labda felém jött. Kosárérintéssel feladtam, Blodwen pedig lecsapta. Cora előre futott, hogy visszatámadhasson. A koszosszőke haja fénylett így a szemem sarkából is tudtam követni a mozgását. Blodwennel sáncoláshoz készültünk. Figyeltem Blodwen jelét, mivel nem voltam valami jó az időzítésben. Kim erőteljesen megütötte a labdát. Blodwen felugrott én pedig követtem. A labda a kezünknek csapódott, de felrepült. A labda a térfelünk közepe felett lebegett, majd elkezdett lefelé esni. Mind a hárman egyszerre indultunk neki, majd egyszerre torpantunk meg és néztük, ahogy a labda leesik. Morgolódva dobtam át Avrilnek a labdát, aki beképzeltem mosolygott rám.

A meccs szoros volt. Egyik csapat sem tudott a másik fölé kerekedni, ami nagyon zavart. Avril még mindig lenézett minket, pedig egyértelmű volt, hogy nem voltak sokkal jobbak, mint mi.

A meccs vége felé már mind a hatan kezdtünk elfáradni. Avrilék szerváltak. Éreztük, hogy ez a meccslabda. Jött a szerva. Rut fogadta. Ezúttal Blodwen felé ment. Ő fogja feladni nekem. Nekifutottam. Jobb-bal-jobb és felugrottam. A labda ott volt. Meglendítettem a kezemet és minden eddigi Avril iránti ellenszenvemet beleadtam az ütésbe. Minden olyan gyorsan történt. A labda a földbe csapódott. Avrilék döbbent fejjel néztek rám, de még Ruték is. Egyikük sem mozdult el. Egyértelmű volt. A lecsapás túl gyors volt, így reagálni sem volt idejük.

- Úgy látszik mi nyertünk. – törtem meg a döbbent csendet. Avril rózsaszín szemei szikráztak a dühtől és az ujjain apró szikrák kezdtek el pattogni.

- Arról nem volt szó, hogy mágiát is lehet használni! – csattant fel. – Csaltatok, így miénk a győzelem!

- Miről beszélsz? – néztem rá.

- Az utolsó ugrásodról. Varázslat nélkül lehetetlen, hogy ilyen gyors legyél! – hadonászott Avril.

- Látod ott azt az oroszlánt? – mutattam Kitre, aki lustán ásított egyet. – Az ő feladata, hogy ügyeljen arra, hogy ne veszítsem el a kontrolt az erőm felett. Nem gondolod, hogy ha használtam volna az erőmet akkor Kit éberen figyelne és nem napozna?

- Miért nem hagyományos elzáród van? Apuci kicsi lány nem szereti, ha fémet raknak rá? – cukkolt Avril.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. – kotyogott közbe Rut. Avril kérdőn nézett rá. – A hagyományos elzárói tropára mentek, amikor váltót futott.

Avril döbbenten nézett rám.

- Mégis ki vagy te?

- Little Rose. – feleltem.

- Értem. – Avril meglepően semlegesen reagált a kilétemre. Ez furcsa volt. – Menjünk. – szólt a többieknek és már ott sem voltak.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Rut. Megráztam a fejemet jelezve, hogy ötletem sincs.

Hazafelé menet Ruttal éppen Avrilt parodizáltuk ki. Azon versenyeztünk, hogy melyikünk bír beképzeltebben viselkedni. Ahogy elsétáltunk egy zsákutca mellett megláttam, Avrilt és egy másik alakot. Az alak csuklyát viselt. Nem értettem miről beszélnek aztán hirtelen leolvastam Avril szájáról a Little Rose szót. Földbegyökerezett a lábam. Mégis miért beszélget Avril egy tökidegennel RÓLAM?

- Rhian, minden rendben? – kérdezte Rut, aki észrevette, hogy megálltam.

- Persze. – utánoztam Avril hangját. Rut és Blodwen egy pillanatra megdöbbenve nézte rám majd Rutból kirobbant a röhögés, Blodwen pedig elmosolyodott.

Mire hazaértem, már fájt az oldalam a nevetéstől. A kertkapuban már éreztem, hogy Avalon ismét alkotott valamit. A Coo-King elemében volt.

Elbúcsúztam Blodwenéktől és egy utolsó szívtam a friss levegőből majd beléptem a házba. Felmentem a szobámba és eldőltem az ágyon. Kit mellém heveredett. Elgondolkozva simogattam az oldalát. Jól esett ez a mai napi mozgás. Nagyon. Minden gondomról megfeledkeztem pár órára.

Megcsörrent a telefonom. Sóhajtva vettem fel.

- Haló. - szóltam bele.

- Rhian! – hallottam Blaze hangját.

- Blaze? – kérdeztem. – Minden rendben?

- Nem! Egyáltalán nincs. – hallottam a hangján, hogy eléggé fel van zaklatva. – Mond, hogy Cadell veled van!

- Miért?

- Mond, hogy ott van! – kérte Blaze.

- Nem, Blaze, Cadell sajnos nincs itt. – feleltem. – Miért?

- Mert sehol sem találjuk. Egyszerűen nyoma veszett annak a világméretű ökörnek! – szinte láttam magam előtt, ahogyan Blaze tajtékzik a dühtől.

- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. – mondtam. – Ha megtudok róla bármit, azonnal szólok. – ígértem.

- Köszönöm. – felelte Blaze és letette a telefont. Cadell hihetetlen volt. Így felzaklatni a Legerősebb egyik tagját csak a Legerősebbek egy másik tagja lehet képes.

Visszadőltem Kit mellé. Lehunytam a szemem. Cadell már megint bajt kever, de én szeretnék kimaradni belőle. Elbóbiskoltam.

Valami zajra ébredtem az ablakom felől. A nap már lemenőben volt. Valaki kinyitotta az ablakomat. A fény miatt egészen addig nem ismertem fel Cadellt, amíg már bent nem volt a szobámban.

- Mi a fenét keresel itt? – fontam össze a karomat a melleim előtt. Cadell elindult felém. Én egy tapodtat sem mozdultam. Szigorúan néztem őt. Aranysárga szemével az enyémbe nézett.

- Cadell! Mindenkire frászt hoztál! – korholtam. – Van fogalmad róla, hogy Blaze mennyire meg van rémülve?! Most azonnal fel is hívom! – elindultam a telefonom felé. Cadell nem csinált semmit. Feloldottam a telefonomat és felhívtam Blazet. Semmi válasz. Ismét megpróbáltam.

- Hiába próbálkozol. – szólalta meg Cadell. -Nincs térerő. – közölte.

- Jó! - felé fordultam. – Akkor mit csinálsz itt? – kezdtem egyre dühösebb lenni.

- Azért jöttem, hogy megmondjam: maradj távol a Legerősebbekről! Még tőlem is! – felelte. Most nem vigyorgott, ahogyan szokott. Komor volt.

- Tudod, hogy nem fogok. – közöltem. – Meg nem is rajtam múlik.

- Kerülj mindent, aminek köze lehet hozzánk! Mindent! Érted, Rhian? – Cadell határozott volt.

Lemondóan megráztam a fejemet.

- Ez lehetetlen a mai világban. – mondtam.

- Nem, nem az! Búcsúzni jöttem. Ezek után ne keress se engem, se senki mást a Legerősebbek közül. Nagy ívben kerülj el mindent, aminek köze lehet hozzánk! Meg kell ígérned!

- Cadell, miért? – kérdeztem.

- Az nem számít. Csak ígérd meg!

- Nem fogok alaposabb ok nélkül ígérni semmit. Főleg nem neked. – feleltem. Cadell felsóhajtott.

- Rendben. Hatalmas hülyeségbe kezdtünk bele és kezd a nyakunkba szakadni. Sajnos te is belekeveredtél, ezért kell távol maradnod a Legerősebbeknek még az említésétől is.

- Értem. – bólintottam. – Nem ígérek semmi, de megpróbálom. – mondtam. Cadell elmosolyodott.

- Nem is értem miért hittem azt, hogy megígéred. – túrt a sötétbarna hajába.

Odasétált hozzám. Kérdőn néztem rá. Megállt előttem.

- Viszlát, Rhian! – suttogta és megcsókolt.

 

Új részek minden szombaton! :D

Címkefelhő
Feedek
Megosztás