11. rész

A vadászat előtti hetet azzal töltöttem, hogy gyakoroltam. A Gwaed Birtokon maradtam. A testvéreim néha meglátogattak és ilyenkor ők is csatlakoztak hozzám. Igyekeztem kordában tartani a belőlem kitörni készülő erőt. Kisebb nagyobb sikerrel ez össze is jött. Amikor viszont nem voltam olyan szerencsés, hogy a teljes erőm uraljam, az erdő súlyos károkat szenvedett. Nem egyszer kértem miatta elnézést Crueltől, de ő csak annyit mondott, hogy ha ezzel fejlődöm, akkor felőle akár az egész erdőt felégethetem.

Egyik délután, amikor már befejeztem az aznapi edzést, úgy döntöttem megpróbálok kifacsarni még egy kis információt Damienről. Megkerestem Cruelt, aki a múltkori tábla mellett ült. Levágtam magam a vele szembe lévő székre. Cruel érdeklődve figyelt. Felmért. Egy pillantással. Ijesztő volt.

- Mit szeretnél? – kérdezte.

- Mesélj nekem még Damienről és a képről! Elmegyek veled, de csak akkor, ha elmondasz arról a képről MINDENT! – a hangom érzelem mentes volt. Magamtól is rájöttem, hogy Cruel előtt még annyi érzelmet sem szabad kimutatnom, mint, amennyit általában szoktam.

- Rendben. – Cruel felhúzta az egyik térdét a székre és arra támasztotta a kezét. A keze mögül nézett rám. A szeme ijesztően fénylett az árnyékban. – Azt akarod, hogy elmondjam, hogy mi az a kép és meséljek Damienről! Ez a két dolog összefügg, ugyanis azon a képen Damiennel vagyok. – elkerekedett a szemem.

- Akkor ő a Megállíthatatlan? – kérdeztem. Cruel semmit sem válaszolt csak tovább fürkészett.

- Damiennel gyerekkori barátok vagyunk. Már azelőtt is együtt gyakoroltunk, hogy megkaptuk volna a Legerősebbek jelzőt. Az a kép aznap készült, amikor mi öten megkaptuk ezt a nevet. Ezek után egy sokkal keményebb edzésben volt részünk. Napestig nyúztak minket, addig, amíg minden feladatot tökéletesen meg nem tudtunk csinálni. Damiennel mindig magunknál tartottuk azt a képet, mert azon keresztül tudtunk kommunikálni, anélkül, hogy bárki más rájött volna. Sajnos azonban összevesztünk. Ezek után Damien eldobott mindent, ami a barátságunkra emlékeztette. Be kell vallanom, én is így tettem. Itt ért véget az együtt töltött időnk. Ezek után Damien megváltozott.

- Sajnálom. – ennyit bírtam mondani.

- Ugyan. – Cruel kedvesen elmosolyodott. Az órára nézett. Felállt és kinyújtózkodott. – Azt hiszem ideje nyugovóra térnünk.

- Igazad lehet. – én is felálltam és átmozgattam az elgémberedett tagjaimat. – Akkor, jó éjszakát! – köszöntem el és visszamentem a szobámba.

 

Arra ébredtem, hogy megkötöznek. Rögtön támadni próbáltam, de valaki lefogott és a tőrt szorított a torkomhoz.

- Jobb, ha nem próbálkozol semmivel, vagy vége lesz a dalnak. Szépen engedelmeskedj és nem lesz semmi probléma. – a lány illata betöltötte az orromat. Bekötötték a szemem és megbilincseltek. Szó nélkül hagytam, hogy kivezessenek. A hűvös levegő simogatta a bőrömet. A zajokból azt szűrtem le, hogy négyen lehetnek. A szagok pedig arra engedtek következtetni, hogy lovakhoz megyünk és hogy valaki cigarettázik és nem is olcsó fajtát pöfögtet.

Feltettek egy fa kocsira. Volt még valaki a kocsiban. Szóval nem csak értem jöttek. Ki lehet az. Volt egy pár tippem.

Amint elindult a kocsi, halkan megszólaltam.

- Cruel? – semmi válasz. Hangosan kifújtam a levegőt. Éppen a következő tippemet készültem kimondani, amikor a másik elrabolt valaki megfogta a csuklóm és az ujjaival a következőt írta: I-G-E-N, M-A-R-A-D-J C-S-E-N-D-B-E-N, E-Z A-Z E-V-I-L-!

Jeges rémület lett úrrá rajtam. Ha ez a négy az Evil akkor csak egy helyre tarthatunk. Oda, ahová eredetileg is indultunk volna, csak most kevesebb fegyverünk volt. Nekifeszültem a bilincsnek, de Cruel megint a kezemre írt: E-S-Z-E-D-B-E N-E J-U-S-S-O-N-! Abbahagytam, mert érzetem, hogy Cruel is feszült.

Jó sokáig utaztunk. Be kell vallanom, hogy el is aludhattam. Meglepő, de jót aludtam ott egy zötyögő szekéren. Az álmaim összevissza ugráltak. Láttam Cadell vőlegényként, Damient, ahogyan vigyorog, a testvéreim aggódó arcát, de a legrémisztőbb az volt, amikor Cruelt láttam egy trónon ülni. Felriadtam. Valakinek a vállán feküdtem. Cruel sóhajtva kifújta a levegőt. Felültem és beszívtam a levegőt. Egy erdőben voltunk és a szemkötőmön átszivárgó fény alapján arra következtettem, hogy egész éjszaka úton voltunk.

Miután megálltunk, valaki a hátára vett és úgy cipelt, mint egy zsákot. Negyedóra után betelt a pohár.

- Akár le is tehetsz! – csattantam fel. – Megszökni úgy sem tudok!

- Rhian! – szólt rám élesen Cruel.

- Nem érdekel! Nem vagyok krumpli! Ha már saját akartomon kívül jöttem ide, hadd jöjjek úgy, ahogy akarok! – az erőm megmozdult. A levegő megremegett.

- Fogd vissza magad! – szólt rám, aki cipelt. – Annyit elárulok, hogy a hegyekben vagyunk és ha elkezdesz itt őrjöngeni, mind meghalunk! – erre már abbahagytam a dühöngést és némán füstölögtem tovább.

Hamarosan meghallottam, hogy a cipelőm cipője kövön koppan. Megérkeztünk. Durván ledobott a földre és levette a szememről a sötétítőt. Egy hatalmas fekete kőkastély lépcsőjén voltunk. A kastély egy hatalmas szikla peremén tornyosult és jó pár része alatt a sötét mélység terült el. Kirázott a hideg. Cruel nem tűnt különösebben meglepettnek.

Szemügyre vettem az elrablóinkat. Fekete ruhát viseltek, fekete köpennyel és az arcuk előtt fekete kendő volt. Csak a szemük látszott ki, de volt, akinek az sem, mert szélvédő szemüveget viselt. Az egyikük ijesztő fekete szemivel engem nézett. Gyorsan elfordítottam a tekintetem.

- Ideje bemennünk. Már vár! – szólalt meg a Fekete Szemű. Feltápászkodtunk. Ketten Cruelt fogták közre, ketten engem. Elindultunk befelé. A lépcsősor piszkosul csúszott. Mire felértünk rajta, már legalább négyszer lepergett előttem az életem. A Fekete Szemű belökte a kétszárnyú kaput és beterelt minket. Meglökött a főlépcső felé. Rágrimaszoltam, amire ő csak egy unott tekintettel válaszolt. Cruelt másik irányba vezették.

- Hé! Őt miért nem erre hozzátok?! – csattantam fel. – Nélküle nem megyek sehová! – lecövekeltem a lépcső előtt.

- Cöh… - a Fekete Szemű sóhajtott egyet majd felkapott és elindult velem felfelé. Már éppen ellenkezni akartam, de megláttam, hogy Cruel megrázza a fejét és ez visszatartott. Szótlanul tűrtem, hogy vigyen, csak néha térdeltem bele a gyomrába.

Mivel hátrafelé néztem csak akkor láttam meg a kétszárnyú teraszajtót, ahogy becsapódott mögöttünk.

- Meghoztam, ahogy kérted! – szólalt meg a Fekete Hajú.

- Köszönöm, Lie! – felelte egy fiú. Nem láttam, de a hangja miatt megfájdult a fejem. Felszisszentem. Lie lerakott és távozott. Megfordultam és Damien fehér szemeivel találtam szembe magam. Egy erkélyen voltunk, ami a semmi fölé nyílt ki. Fekete katonai kabátot viselt, szürke nadrágot és fekete bakancsot. Fekete haját fújta a szél.

- Üdvözöllek, Rhian! – olyan ismerős hangja volt. A fejemhez kaptam, ami borzasztóan fájt. Szédültem.

- Damien! Mit műveltél velem?! – sziszegtem.

- Minden rendben? – Damien aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Nagyon sápadt vagy!

- Damien! Mi a fenét műveltél velem? – a hangom erőtlen volt.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha pihensz egy kicsit. – felém nyúlt, de én elhúzódtam.

- DAMIEN! – csattantam fel. Ez a szó volt, az egyetlen, amit ki tudtam mondani. Damien úgy nézett rám, mintha megütöttem volna.

- Damien?! – a hangja vészesen halk lett. Megdermedtem. – Rhian! Nem tudod, hogy ki vagy? – kérdezte döbbentem. A fejembe még nagyobb fájdalom nyílalt és felkiáltottam. Damien rémülten nézett a szemembe. Az ölébe kapott és bevitt a kastélyba. Egy szobába vitt, ahol egy ágyra rakott és betakart majd távozott. Mielőtt ismét elvesztettem volna az eszméletemet még láttam, ahogy Damien visszanéz és a szemei vörös színűek lesznek…

 

Damien:

Nem bírtam magammal. A dühöm vészesen növekedett. Félő volt, hogy megint elpusztítok valamit. Mégis mit művelt vele?! Az az átkozott! Magam ölöm meg!

Végig siettem a folyosókon és a börtön felé indultam. Lie mellém szegődött.

- Rendesen leláncoltátok? – kérdeztem rá sem nézve. Lie kifújta a füstöt.

- Igen, de kétlem, hogy egy olyan fenevadat, mint ő ez sokáig visszatartana. – mondta közömbös hangon.

- Majd gondoskodom róla, hogy visszatartsa… - sziszegtem. Érzetem, hogy a szemem átváltozott és csak remélni tudtam, hogy Rhian nem látta.

Felkaptam egy fáklyát és leviharzottam a lépcsőn. Lie a börtön ajtaja előtt maradt. Bementem és mély levegőt vettem, mert, ha nem nyugszom meg, akkor valószínűleg ismét új palotát kell majd építenem.

Cruel cellájához sétáltam. A falhoz volt láncolva. A fejét lehajtotta és a vörös tincsei eltakarták az arcát, de láttam, ahogyan vigyorog.

- Milyen jó viszont látni téged! – kezdte a bájcsevejt. Majdnem kitéptem az ajtót, ahogy kinyitottam. A sötétség örvényleni kezdett körülöttem. A sötétség erejével megerősítettem a bilincseket. Megfogtam az arcát és kényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. A legtöbben már attól megőrültek, ha a vörös szemembe néztek, de Cruel más volt.

- Mit tettél vele? – kérdeztem.

- Milyen régen láttam azokat a szemeket! Csak miattam hoztad elő őket megint? Ez nagyon hízelgő. – nem is izgatta, hogy egy mozdultomba kerülne örökre elaltatnom őt.

- Mit műveltél vele? – kérdeztem.

- Kivel? – kérdezte. Cruel imádta megjátszani magát. Elhitette az emberekkel, hogy buta, hogy esetlen, hogy nem ért semmit, de közben ő volt az, aki játszott másokkal.

- Rhiannel! – feleltem. Cruel elmosolyodott.

- Oh, hogy vele! Nem értem miről beszélsz! – Cruel megpróbált együttérző arcot vágni, de az őrült mosoly mindig visszakúszott a szájára. – Ez nem te vagy Démon! Már régen levágtad volna pár testrészemet. Mi az, csak nem megváltoztál?

- Semmi közöd ehhez és pontosan tudod, hogy miért nem bántalak! – feleltem.

- Tudom, de érdekel, hogy hogyan lettél úrrá az őrületen? – folytatta Cruel. – Ha jól tudom, amikor megszöktél a börtönből mészárszéket rendeztél és őrülten vigyorogtál.

- Csak, hogy tudd, nem csak te tudsz szerepeket játszani. – feleltem. – Közel sem biztos, hogy őrült voltam.

- Ahogy azt várható volt tőled, hiszen mégis csak te vagy… - a szájára raktam a kezem.

- Még egyszer kérdezem meg, hogy mit műveltél vele! Miért nem emlékszik semmire? – mondtam lassan és Cruel megérezte, hogy tényleg nem viccelek. Elkomorodott.

- Azt kérdezed, hogy mit műveltem vele? Nos, kedves Rhion, ha ez megnyugtat nem bántottam a húgodat!

 

Új részek minden szombaton! :D

10. rész

Mostanában elég sokszor ájultam el. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de engem kifejezetten tud zavarni. A mostani eszmélet vesztésemnek az okát könnyedén tudom definiálni: Megláttam Cruel Gwaedet. Cruel volt a Legerősebbek vezetője. Tűz vörös haja és vörös szeme már elég oknak számított, hogy bárki távol tartsa magát tőle, de a kisugárzása volt az igazán ijesztő. Erő sugárzott belőle. Az a fajta, amitől még én is inkább távol szeretném tudni magam.

Ezek a gondolatok még azelőtt úsztak át az agyamon, hogy összecsaptak a hullámok a fejem felett. Az életem egyik percről a másikra változott meg. A Sors borzalmas játszmát kezdett. Nem, ez így nem teljesen igaz. Cruel kezdett játszmát, de mégis Cadell játszott velem…

 

Egy puha ágyban tértem magamhoz. A szoba, ahol voltam krémszínű falaival és a kintről bejövő fénnyel azt sugallta, hogy minden rendben lesz. Ahogy felültem észrevettem, hogy az ágyam mellett egy ikerpár ült. Mind a kettőjüknek vörös haja és lila szeme volt. A fiú szólalt meg.

- Carina! Menj szólj Cru-nak, hogy felkelt a lány! – a húga bólintott és elszaladt. A világos rózsaszín szoknyácskája halkan suhogott.

- Hol vagyok? – kérdeztem. A fiú lila szemei intelligensen csillogtak.

- A Gwaed Birtokon. A nevem Keith. – a korához képest – ami kb. 10 lehetett – meglepően érten viselkedett.

- Értem. Az én nevem Rhosyn R. – kezdtem, de Keith közbe vágott.

- Dewin vagyis Little Rose. Pontosan tudom. – már az alapján, amit Cruelből és Keithből láttam pontosan megtudtam mondani, hogy testvérek.

Ezek után kínos csönd telepedett ránk. Már éppen valami kifejezetten égőt készültem kérdezni, mint például: Hogy vagy? vagy ilyesmik, amikor nyílt az ajtó és Carina lépett be, a nyomában Cruellel. Carina az ágyamhoz jött, felmászott rá és az ölembe dőlt. Hamarosan el is aludt. Először meglepődtem, de utána elmosolyodtam. Aranyos volt.

Cruel megállt az ágyam lábánál.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam neked az igazat. – kezdte komolyan. – Ezzel talán javíthatunk egy keveset az ájulásaidon.

- Hűha… - húztam el a számat. – Ez nem hangzik jól…

- Nem is valami jó. – bólintott Cruel. – Mond neked valamit az a név, hogy Damien Cross? – kérdezte. A fejembe fájdalom nyílalat. A homlokomhoz kaptam.

- Nem. – feleltem.

- Ez érthető. Nos, akkor hadd kezdjem az elején: évekkel ezelőtt, amikor felfedezték a Legerősebbek tehetségét nem négyen voltunk. A Legerősebbeknek volt egy ötödik tagja is. Az ő neve volt Damien Cross. Damien messze a legtehetségesebb volt közölünk és sokkal gyorsabban is fejlődött, mint mi négyen. Az ereje borzasztóan nagy volt. Aztán Damien elkezdett megváltozni. Egyre sötétebb gondolatai lettek és néha az őrület szélére sodródott. Mindenki rettegett és félő volt, hogy ha egyszer elszabadul, senki nem tudja majd megállítani őt. Sajnos ez meg is történt. Damien mészárlásba kezdett. Végül valahogy négyünknek sikerült megállítanunk. Börtönbe zártuk, de mint kiderült bármikor képes lett volna visszatérni. A visszatértére voltak jelek. Ekkor döntöttem úgy, hogy játszmába kezdek ellen. Ezúttal végleg el akartam pusztítani, de sajnos eddig bármit találtam ki ellene, csak az ő malmára hajtottam a vizet. Te, Rhian, te voltál a tervem Damien ellen. Még mindig te vagy, de fel kell készülnöd. Damien Cross ellen minden erődre szükséged lesz. Talán még az sem lesz elég.

- De, ha Damien ennyire veszélyes, akkor miért titkolták el, hogy létezik? – kérdeztem.

- Egyszerű. Ha híre megy egy mágusnak, akit a Legerősebbek is alig képesek megállítani, a bűnözés ijesztően meg fog növekedni. Ezt sajnos így sem sikerült elkerülnünk. Daminennek van egy csoportja. A nevük Evil. Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy mit jelent ez a név. – Cruel a hajába túrt. Ahhoz képest, hogy mennyire fennsőbbrendű volt a légkör körülötte, most csak egy fáradt 17 éves fiúnak tűnt. Ekkora terhet cipelni ilyen fiatalon!

- De, azóta a Legerősebbek erősebbek lett! – jelenttem ki.

- Ez igaz. És gondolj bele Rhian! Egészen eddig pihent. Egy apró mágiát sem használt. Képzeld el azt a mágikus erőmennyiséget, amit ennyi idő alatt felhalmozott. Ha elengedi azt az erőt… Daminennek sok neve van. A köztudatban a Démon néven terjedt el.

- Nem hangzik túl bíztatóan. – grimaszoltam.

- Hidd el! Van még ennél rosszabb is. – Cruel a szemembe nézett. – Téged akar! – bökött rám.

- He?

- Damien Cross téged akar. Nem tudom, hogy meg akar e ölni, vagy csak a saját oldalára akar állítani. Bármelyik eshetőség eléggé kellemetlen lenne számunkra, tekintve, hogy te vagy az reményünk.

- Öhm… Miért is?

- Ne játszd itt a tudatlant, Királynő! – szólt rám Cruel. Elakadt a lélegzetem. – Igen tudom, hogy te vagy Manon örököse. Sőt! Az egész Mágus Világ tudja, és mindenki arra várt, hogy végre felébredjen az erőd.

- Ez kedves. – mondtam szarkasztikusan.

- Ja, és ne is reméld, hogy térdre borulok előtted! Méltóságom azért még van! – közölte Cruel arrogánsan.

- Na, ez nem volt kedves! – csattantam fel. Dühösen néztem Cruelre. Ő csak megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy ezt tisztázni szerette volna.

- Van egy ajánlatom, Little Rose! – szólalt meg Cruel. – Elmondom neked, hogy mi az a kép, ha eljössz velem levadászni Damient.

- Honnan tudsz…? – kezdtem.

- Lényegtelen! – emelte fel a kezét. – Végül is én is rajta vagyok!

- Nekem… Én még szeretnék egy kicsit gondolkodni rajta! – feleltem. Cruel bólintott, majd az ölébe kapta Carinát és Keithel együtt kiment. Hanyatt dőltem az ágyon és a mennyezetet néztem. Szépen lassan ismét végiggondoltam mindent, amit Cruel mondott, majd dühösen felültem.

- Nem is adtál válasz arra, hogy miért ájulok el mindig! – mondtam dühösen a semmibe.

- Ez Cruel egyik kedvenc szokása. – szólalt meg valaki az ablak mellől. Ijedtem rezzentem össze. Cadell ellökte magát a faltól. Mérgesen hozzávágtam az egyik párnámat. Cadell ajkán félmosoly ült, amitől a hasamban életre keltek a pillangók.

- Tudod, illetlenség belopózni egy hölgy szobájába. – sütöttem le a szemem, mert egyre jobban zavarba jöttem.

- Hölgy? Hol? – Cadell úgy nézett szét mintha keresne valamit. Hozzávágtam még egy párnát. Cadell nevetve kapta el. Az ágyamhoz sétált és leült mellém. Egész közel hajolt hozzám. Pontosan láttam a szemkötőjén a halálfej mintáját. Elpirultam. Cadell a fülemhez hajolt.

- Tudod, Cruel imád játszani másokkal. – a lehelete csiklandozta a fülem. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de Cadell a kezét a derekamra tette és nem engedte, hogy távolabb kerüljek. A sárga szemével a szemembe nézett. A fényben aranyszínűnek tűnt. Gyönyörű volt. Cadell elvigyorodott.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte és félig lehunyta a szemét. A sötét pillái alatt szinte világított a szeme.

- Ühüm… - feleltem. Cadell a kezével a hajam aljába túrt, ami a derekamnál volt. A tincseimmel játszott. A vállára hajtottam a fejem. Kellemes illata volt. Olyan érzést keltett bennem, mint, amikor a levegő felfrissül az eső után. Lehunytam a szemem és átkaroltam őt. Cadell viszonozta az ölelésem. Így ültünk egy ideig aztán Cadell egy pici eltolt magától és ismét a szemembe nézett. A lepkéim megvadultak.

Cadell felém hajolt. Az ajkaimon éreztem a leheletét. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy észrevette, hogy mennyire várom, hogy végre összeérjenek az ajkaink.

Abban a pillanatban, hogy Cadell ajka az enyémhez nyílt, kivágódott az ajtó. Blaze és Raul sétált be komótosan. Én zavartan próbáltam távolabb húzódni Cadelltől, ismét sikertelenül. Cadell dühösen nézett a társaira.

- Menjetek innen! Zavartok! – mondta halkan, de határozottan.

- Nocsak, ki beszél?! – Blaze egy együttérző pillantást vetett rám, amit nem értettem, majd komoran Cadellre nézett. – Tudod, ilyet nem szokott az csinálni, akinek mennyasszonya van!

Megdermedtem. Kérdőn néztem Cadellre. Cadell mérgesen nézett Blazera.

- Elnézést, de nem szeretnél beavatni abba, hogy mégis miről beszél Blaze? – kérdeztem fagyosan.

- Úgy látszik kénytelen leszek. – mondta Cadell. – Nos, kedves Rhian, jól hallottad. Mennyasszonyom van.

- És jövő héten lesz az esküvője! – egészítette ki Blaze. Ennyi elég volt. Elöntött a düh. Kiugrottam az ágyból és kivonultam a szobából. Cruel keresésére indultam. Meg is találtam a könyvtárban egy stratégiai tábla mellett. Mikor meghallotta, hogy jövök felnézett.

- Igen! – csaptam az asztalra.

- Igen, mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Elmegyek veled a vadászatra! – feleltem. Cruel ravaszul elmosolyodott.

- Öröm lesz együtt dolgozni! – mondta. Biccentettem, majd otthagytam és kimentem az erdőbe.

Másfél órán keresztül bolyongtam, mire rájöttem, hogy elpusztítottam a környező erdő felét, anélkül, hogy bármit is tettem volna.

A fene egyen meg téged Cadell Cormac Marchog!

 

 

 

Új részek minden szombaton! :D

9. rész

Felriadtam az álmomból. A fűben feküdtem. Manon elvonult valahová pihenni, Golau pedig hangosan horkolt mellettem. A sárkány kinyúlva feküdt. Legalább a tisztás felét elfoglalta. Néha, álmában, apró tűzgömbök jöttek ki az orrán és a száján. Csend volt. Már az éjszaka állatai is nyugodni tértek. Csak a fű zizegett, amikor a szél lágyan mozgatta.

Rossz előérzetem volt. Borzalmas. Nyugtalanul forgolódtam és nem tudtam újra elaludni. Végül a hátamra feküdtem és a barlang tetejét kezdtem el figyelni. Hirtelen furcsa, mágikus hullámok árasztották el a barlangot. Az rossz előérzetem még rosszabb lett. Riadtan ültem fel és már készültem, hogy megnézem mi okozta, de a hullámok olyan gyorsan eltűntek, ahogyan jöttek. Visszadőltem és az oldalamra fordultam. Egyenesen Golau arany színben úszó tekintetébe néztem.

- Nem tudok elaludni… - magyaráztam neki. Golau megremegtette a szemét majd az egyik szárnyát fölém rakta, mint valami sátor és halkan zümmögni kezdett. Kellemes dallam volt, mint egy altatódal. A pilláim elnehezedtek. Golau kellemes meleg testéhez bújtam. Mielőtt még elaludtam azt suttogtam Köszönöm! Bár lehet, hogy csak gondoltam.

Mikor felébredtem, még mindig Golauhoz voltam bújva. Ő békésen aludt. A hasa fel-le emelkedett. A szárnyát nem vette el felőlem. Kedvesen megsimogattam a pikkelyeit, majd kimásztam a sárkány-sátramból. Kint már világos volt. Kinyújtózkodtam. Ekkor vettem észre, hogy Manon a hintaágyban olvas. Rám nézett és tudtam: kezdődik az aznapi tanulás.

 

Az idő repült. Napról napra egyre többet tudtam és egyre jobban használtam a mágiámat. Nappal Manonnal gyakoroltam, éjszaka pedig Golauhoz bújva aludtam, mert a sárkány mintha elüldözte volna a nyugtalanságomat. Így ment.

Aztán egyszer, amikor Manonnal mind a ketten a fűben feküdtünk kimerülten, Golau pedig a patakban játszott, Manon így szólt.

- Kitanítottalak! – mondta. Meglepetten néztem rá. – Most már mindent tudsz, amire szükséged lesz. Innentől kezdve magadnak kell felfedezned a fény hatalmát! Azonban jól jegyezd meg! Nem használhatod csak úgy kényed kedved szerint! A fény legyen a végső terved!

- Én… Hűha… - ennyit bírtam kinyögni. Manon felállt és leseperte a ruhájára akaszkodott fűszálakat.

- Gyere velem! – nyújtotta felém a kezét. Én is feltápászkodtam. Manon elindult az ösvényen. Követtem őt. A napfény levelű fa csarnokához mentünk. Manon hangtalanul a fához sétált és gyöngéden megérintette annak kérgét.

- Ez itt a Fény Ligetének Szíve. Amíg ez a fa áll, addig a fénynek van hová hazatérnie. – az arcára valami szomorkás mosoly kúszott. Mintha egy kedves, de szomorú emlékre gondolna. Manon lábujjhegyre állt és felnyúlt az ágak közé. A kezében egy nyaklánc volt, amikor visszahúzta azt. A nyaklánc enyhén ragyogott és egy aranyszínű levél medál volt rajta. Manon a nyakamba akasztotta.

- Ennek a nyakláncnak a segítségével bármikor visszatérhetsz ide, de nem szabad elfelejtened: erre a helyre, csak a fény teheti be a lábát. Senki és semmi más! – magyarázta én pedig bólintottam. Manonnal elindultunk a kijárat felé. Manon egészen a küldő ajtóig kísért, ahol szorosan megöleltük egymást. Gombóc nőtt a torkomba és reméltem, hogy Manon nem látja meg a szememben csillogó könnyeket.

Kiléptem az ajtón és visszafordulva integettem az első királynőnek.

- Isten veled, Utolsó Királynő! – suttogta Manon, mert azt hitte nem hallom. Vissza akartam menni, hogy megkérdezzem, miért mondja ezt, de az ajtó becsukódott. Szomorúan leengedtem a vállamat és elindultam haza felé.

Keresztülmentem az erdőn, ahol a fák lelke még mindig halkan zenélt. Megsimogattam a selymes törzseket. Tudtam, hogy bármikor visszajöhetek ide, de mégis úgy éreztem, mintha örökre búcsúznék.

A rossz előérzetem visszatért.

Rájöttem, hogy nem köszöntem el Golautól. Lelkiismeretfurdalásom lett. Majd legközelebb bocsánatot kérek tőle! gondoltam.

A hazaút némán telt. Egyedül voltam. A medálommal játszottam. A levél tökéletesen volt elkészítve. Minden bemélyedése olyan volt, mintha egy igazi levelet tartanék a kezemben.

Befordultam az utcánkba és a lában a földbe gyökerezett.

- Mi a fene történt itt?! – nyögtem ki. A házunk romokban hevert. Valaki vagy valami porig rombolta az otthonunkat. Elöntött a harag és a rémület. Berohantam a romok közé és kétégbeesetten kezdtem el keresni a családomat, közben a dühöm egyre nőtt. Senkit sem találtam és meg kellett volna nyugodnom, de nem tettem. Visszasétáltam a kertbe. Kimentem a kapun. A kapu keretének támaszkodva egy alak várt. A húgom sárga szemében megcsillant az utcalámpák fénye.

- Végre hazajöttél, Rhian! – mosolyodott el a húgom. – Tudod fél év az nem telik egy egyik percről a másikra.

- Melora! – siettem oda hozzá és megöleltem. – Jól vagy? Anyáék? Avalon?

- Nyugi, nővérkém! – tette a vállamra a kezét, bár ő volt az alacsonyabb. – Senkinek semmi baja. Szerencsére nem voltunk itthon, amikor ez történt. Azonban van okunk azt feltételezni, hogy nem véletlen volt… - Melora tekintete elsötétült. Tudtam, hogy ő is legalább annyira dühös, mint én.

- Értem…

- Gyere! – lökte el magát a kaputól Melora. – Elviszlek a mostani szállásunkra. – a húgom elindult az utcán. Fekete hajával szinte eltűnt az árnyak között. Követtem őt. Végig siettünk a néma utcákon. Hangtalanul és gyorsan mozogtunk. Nem kellett beszélnünk. Hosszú éveket edzettünk együtt, így szó nélkül is pontosan tudtuk, hogy mi jár a másik fejében.

Végül a Mágia Központba mentünk. Mivel a Dewin egy vezető család volt, így természetes, hogy egy ilyen helyen szállásolják el őket. Malora besétált az üvegajtón és biccentett a portásnak. A lifthez mentünk és a húgom megnyomta a 37-es gombot. Egy hosszú és szótlan liftúttal később már a családom lakosztályában voltunk. Anya szorosan magához ölelt.

- Kicsikém! Végre hazajöttél! – simogatta a hajamat. Én mosolyogva öleltem vissza. – Milyen volt a tréning? Most már tudod használni a fényt? – kővé dermedtem.

- Ti… Ti tudjátok, hogy én birtoklom a fény erejét? – kérdeztem. A szüleim sugárzó arccal bólintottak.

- Azóta tudjuk, hogy megszülettetek… megszülettél. – Avalonnon egy kötény volt. Világos szőke hajában koromfoltok volt. Szóval ismét főzött. – Egy hatalmas fénygömbbel és világító szemellek született babáról nem lehet azt mondani, hogy nincs semmi köze a fényhez.

- Coo-king jól mondja! – bólogatott Melora. – Bár én nem voltam ott. Rémlik két évvel később jöttem!

- Hihetetlenek vagytok! – emeltem égnek a tekintetem. – És nem akartatok szólni véletlenül, hogy: Hé, te! Igen te fura fehér hajjal, amúgy te vagy a következő Királynő! Csak úgy mondom!

- Nem tehettük. – mondta Apa. – Ilyenkor a Királynőnek magának kell rájönnie. Sajnos ez az eljárás!

Éppen válaszolni készültem volna, de a konyha felől fura szagok kezdtek el szivárogni. Mindenki egyemberként fordult Avalon felé, akinek sötétkék szeme riadtan elkerekedett és a bátyám elrohant a konyhába.

- Na, jó! – forgattam meg a szemem. – Azt hiszem lezuhanyozom és elmegyek aludni! – közöltem.

Fél órával később egy puha ágyikóban aludtam. A szobában volt egy üvegfal, amin keresztül remekül láttam a város fényeit. Néztem volna még őket, de azonnal elnyomott az álom.

 

Az éjszaka közepén fojtott vitára keltem fel. Némán kimásztam az ágyból és az ajtóhoz osontam. A falhoz nyomtam a fülemet. A szüleim és a két testvérem hangját véltem felfedezni és egy ismeretlent.

- Nem lehet igaz! – Anya hangja rémült volt. – Hiszen azt mondtad, hogy ez SOHA nem történhet meg!

- Anya! – sziszegte Melora. – Te is tudod, hogy milyen volt. Biztos vagyok benne, hogy gyerekjáték volt számára…

- Én is tudom, de nem akarom, hogy ez történjen… - Anya hangján hallottam, hogy a sírás kerülgeti. Anya volt az egyik legkeményebb mágus. Soha senki nem bírta megtörni. Mégis mi történhetett?

- Nincs mit tenni. – Apa hangja lemondó volt. – Ami megtörtént, az megtörtént! Most viszont fel kell készülnünk.

- Cruel! Segítened kell! Te ismered őt a legjobban! – Melora nagyon mérgesnek hangzott.

- Segíteni is fogok, de ahhoz az kell, hogy senki se kérdőjelezze meg később egyes tetteimet. Tudom, hogy mik terjednek rólam. – a fiú hangján hallottam, hogy hízeleg neki, az a sok dolog, amit pletykálnak róla.

Na álljunk csak meg egy pillanatra! Mit mondott Melora? Cruel! Segítened kell! Blablabla… Cruel! Mamám! Az nem lehet. Mármint igazából minden, amire addig azt mondtam, hogy nem lehet vagy nem számítottam rá egy varázsütésre megtörtént. Nem hiszem el, hogy pont ez az ember ül a kölcsönkapott nappalinkban. Azt hiszem itt az ideje, hogy Little Rose tiszteltét tegye.

Kiléptem a szobámból és egyenesen Cruel Gwaeddel néztem farkasszemet. A Legerősebbek vezetőjével.

Cruel a kanapén ült, de úgy, mint valami király a trónján. Sütött róla a nemesség és az erő.

- Little Rose! – köszöntött. A fejembe ismét fájdalom nyilallt. Szédülni kezdtem. Az ajtónak tántorodtam.

- Rhian! – ugrott oda Avalon, hogy megtámaszon.

- Mi a búbánatot műveltél vele? – csattant Cruelre Melora.

- Én semmit! – emelte fel védekezően a kezét Cruel. – Ezúttal… - tette hozzá halkan.

Térdre rogytam és a fejemhez kaptam. Olyan érzés volt, mintha valami át akarna törni a fejemen. Az egésznek az volt az oka, hogy megláttam Cruelt.

Cruel volt a vörös hajú és vörös szemű fiú a képről. Ha jól emlékszem az volt hozzá írva, hogy…

- Stratéga… - suttogtam mielőtt elájultam.

 

 

Új részek minden szombaton! :D

8. rész

Szóhoz sem jutottam annyira meg voltam illetődve. Ő volt minden legendák legnagyobbikának a hőse. Ő volt az, akit mindenki – jó és rossz is – egyaránt tisztelt. Ő volt az, akinek a fény az erejét adta. Ő volt az, akitől a Mágia származott. Az első mágus, az első uralkodó.

Manon kedvesen mosolyogva felsegített. Én csak hebegni tudtam. Túlságosan is kicsinek éreztem magam Manonhoz képest.

- Én… Én nem vagyok méltó arra, hogy itt legyek… - szabadkoztam. – Nem vagyok jogos rá. Nem illet ez a megtiszteltetés.

- Ugyan, Rhiannon! – mondta Manon engesztelően. – Te vagy a Királynő, már, hogy ne lennél méltó arra, hogy találkozz velem? Te vagy az utódom! – levegőt sem kaptam. Hihetetlen megtisztelésben volt részem. Ő volt Manon. A Manon.

Manon, látva, hogy még mindig nehezen fogom fel a helyzetet, elment és egy bögre gőzölgő itallal tért vissza. A kezembe nyomta én pedig megéreztem a kellemes illatát. Olyan volt, mintha tavaszi virágok illata jönne a bögréből.

- Idd meg! – mondta Manon. – Kitisztítja az elmédet!

Óvatosan belekortyoltam, attól tartva, hogy forró lesz, de hiába féltem. Az ital langyos volt, enyhén édeskés ízzel. Manonnak igaza volt. Miután megittam, már sokkal tisztábbak voltak a gondolataim. Manon leült a hintaágyba és intett, hogy üljek mellé. A hintaágy lágyan ringatózott.

- Kérdezz bátran! – bíztatott Manon.

- Mégis, hogy lehete, hogy itt vagy? Nem haltál meg? És a sötétség? Vele mi van? Tudod, hogy ő kicsoda?

Manon csilingelően felkacagott.

- Nyugalom, Rhiannon! Csak sorjában! – a kék szeme vidáman csillogott. – Nem, nem haltam meg. Ha ismered a történetemet, akkor tudod, hogy hogyan kezdődik.

Lelkesen bólogattam.

- „Évszázadokkal ezelőtt, amikor a Fény és a Sötétség először háborúzott, Manon, a Fény szétosztotta az erejét. Azokban, akik kaptak Manon erejéből, különleges képesség ébredt. A Mágia. A Mágia segítségével segítettek Manonnak legyőzni a Sötétséget. Ők voltak ez első mágusok. A háború után Manont az 1. Királynővé koronázták. Beköszöntött a béke.

A mágusok elkezdek fejlődni. A Mágia alkalmazkodott hozzájuk.

Miután Manon meghalt, az ereje a következő Királynőre szállt. Néhány Királynővel később a Sötétség újra testet öltött. Kitört a háború, azonban ezúttal a Sötétség okosabb volt. Most ő is szétosztotta az erejét. Totális harc alakult ki, ami évekig tartott. Végül a Királynő felülkerekedett a Sötétségen és ismét beköszöntött a béke.” – idéztem szóról szóra a legenda elejét. – De hát úgy szól, hogy meghaltál! – hitetlenkedtem.

- Persze, hiszen a földi testem valóban porrá lett, de a legenda eleje úgy szól, hogy Manon, a Fény. Én magam vagyok a fény. A fény pedig halhatatlan, gyermekem! – mesélte Manon. – Azért vagyok itt, hogy az összes Királynőt kitanítsam a fény használatának módszeréről. Sajnos a sötétség ugyanezt teszi. – Manon homlokán gondterhelt felhők jelentek meg.

- De eddig nem sikerült győzelmet aratnia! – szóltam közbe határozottan. – És ha rajtam múlik, már pedig nagyon úgy tűnik, hogy igen, akkor nem is fog!

- Azonban, mint említettem te más vagy, mint az eddigi Királynők… - kezdte Manon. – Sajnos nem áll módomban elmondani, hogy miért. Még nem. Érzek felőled valami furcsán veszélyes mágiát. Csak azt nem tudom, hogy miért van tőle ennyire rossz érzetem. Egy kicsit még félek is…

Megszeppenve néztem rá. Manon fél a belőlem áradó mágiától? A világ kezd kifordulni önmagából.

- Na, de elég az elmélkedésből! – csapta össze a két kezét Manon és felpattant. – Itt az ideje elkezdenünk a tanításodat, Rhiannon! – Manon a kezével hadonászni kezdett. A fák arrébb húzódtak egy hatalmas mezőt létrehozva ezzel. Manon megállt a közepén.

- Először is azt fogod megtanulni, hogy a fény a részed. Meg fogom tanítani, hogy hogyan hívd segítségül a fényt olyan könnyedén, mintha lélegeznél! – odamentem hozzá. – Ülje le ide a fűbe és hunyd be a szemed. – engedelmeskedtem. A fű kellemesen puha volt. A fűszálak gyengéden a kezemet simogatták.

- Most képzeld el, ahogy a fény belőled jön. Világítsd meg a sötétséget, amit most látsz, anélkül, hogy kinyitnád a szemed. – koncentráltam. Elképzeltem, ahogy a lelkem fénylik. Megpróbáltam a fényre összpontosítani, arra, hogy ne legyen sötét. Úgy képzeltem el magamat, mint valami lámpást.

Jó pár órával később még mindig nem változott semmi. Segítségkérően néztem Manonra, aki a fűben üldögélt és virágkoszorút font.

- Mégis, hogyan csináljam?! – méltatlankodtam. A hajamba túrtam és hanyatt dőltem a fűben. – Lehetetlen ezt megcsinálni!

- Nem, nem az! – mosolygott Manon. Hosszú, kecses ujjaival gyorsan és pontosan fonta össze a vékony szálakat, anélkül, hogy bármelyik elszakadt volna. – Emlékezz arra, amit mondtam. Az a kulcsa az egésznek.

Felültem és ismét becsuktam a szememet.

- Megtanítasz könnyedén használni a fényt, ami a részem. Olyan ösztönösen fogom használni, mintha lélegeznék. – idéztem fel, amit Manonon mondott.

- Igen. Próbáld meg értelmezni ezt. – mondta Manon.

- De hiába koncentrálok, nem sikerül! – panaszkodtam tovább.

- Ebben a mondatban van a hiba, ami miatt nem sikerül. – felelte Manon lágyan.

- A nem sikerül? – kérdeztem.

- Tévedsz. Gondolkodj tovább! – bíztatott Manon.

- Hiába koncentrálok…

- Igen, Rhiannon. A légzéshez koncentrálnod kell? – kérdezte Manon. – Nem, dehogy is! Természetesen jön. A fény is ilyen. Csak gondolj arra, hogy legyen világos, hogy használd a fényt is ennyi az egész. Nem kell koncentrálni, nem kell elmélyülni. Olyan, mint a légzés. Ez soha ne feledd Rhiannon! A fény a részed és bármikor képes vagy használni azt!

- Értem. – bólogattam. Becsuktam a szememet.

Nos, akkor Fény! – gondoltam. – Legyen világos!

A szemem mögötti sötétség halványulni kezdett. Mintha kívülről rávilágítottak volna az arcomra.

- Nagyon jó! – tapsolt Manon. Kinyitottam a szememet. Az arcomon diadalmas mosoly futott. Manon felállt és a fejemre rakta a koszorút.

- Ez eddig könnyedén ment. Mostantól viszont nem lesz ilyen könnyű! – az arcán elszántság jelent meg. Kék szeme nemesen fénylett. – Háború lesz Rhiannon és meg kell nyerned!

 

Valahol messze:

A fiú a föld mélyén le volt láncolva. A börtönben csak a víz csepegését lehetett hallani. A fentről bejövő fény miatt enyhe félhomály volt. A szeme csukva volt. Nem pihent. Rájött, hogy az ostoba őrök, ha azt hiszik alszik, könnyebben kifecsegik a titkaikat. Micsoda idióták. Ő már réges-régen megtanította az embereinek, hogy jobb a titkokat őrizni. Ha ezek az őrök az ő emberi lennének már hiányozna egy-két testrészük, de semmi olyan, ami harcképtelenné tenné őket.

Aztán egy nap valami érdekeset hallott. Egy bizonyos mágus túl sok mágiát használt. Borzongás futott végig rajta és hosszú idő óta először megmozdult. A láncai csörögni kezdtek. Az őrök riadtan néztek felé és lehalkították a hangjukat. Átkozta magát a fiú. Ilyen amatőr hibát elkövetni!

Pár héttel később, mikorra az őrök már elfeledkeztek róla ismét. Újabb pletykát hallott.

A mágus tönkre tette az elnyomóit. A fiú elvigyorodott. Ijesztő és őrült vigyor volt. Az őrök nem láthatták, hiszen térdre volt kényszerítve és a feje le volt hajtva. Nagy nehezen úrrá lett a vigyorán és ismét semmit mondó arcot vágott.

Megérzete. Valaki megtalálta a képet. Hiába volt leláncolva, nem tudták végleg elvenni minden erejét. Koncentrált és erőt merített. A kép szemei keresztül látott. A képet egy lány fogta. Hófehér haja és vészjóslóan vörös szeme volt.

Figyellek, Rhian!

Pár órával később érzete, hogy figyelik. Tudta, hogy ki az. A lány önkénytelenül is, de reagált a mágiájára. Kétségtelen, hogy ő volt az!

A fiú nem tudott tovább várni. Érzete, hogy itt az ideje. A szívét gúzsba kötötte az izgalom. Szétterjedt az ereiben és képtelen volt nyugton maradni.

Ismét megmozdult. Először csak kicsit, hogy felmérje mekkora mozgásteret engednek neki a bilincsei. Pont eleget. Megmozgatta az elgémberedett izmait. Nem érdekelte, hogy az őrök hallják. Nem érdekelte, hogy riadóztatnak mindenkit. Most nem. Féltérdre emelkedett majd felállt. A mágiája tombolt. Olyan régóta volt már elnyomva. Kiegyenesedett. A láncok elpattantak. Egy hangos sóhaj szakadt fel a mellkasából. Végre. Most már senki és semmi nem állíthatja meg.

Az őrök rémült egerek módjára rohangáltak. Kit érdekeltek?!

Felnézett. Elég mélyen voltak, de nem volt annyira vészes. Körzött a vállaival. Erőt merített majd egy könnyed ugrással megtette az út felélt felfelé. Megkapaszkodott a sima kőfalon. Azt hitték, hogy ennyivel megállíthatják? Nevetséges!

Még egy ugrással elérte a fenti fő hidat. Guggolásban érkezett. Több ezer íj szegeződött rá. A nyílvesszők némán és halált ígérően süvítettek felé, de ő egy legyintéssel eltérítette őket. A katonák felé irányította őket. Ők voltak a hülyék, hogy ennyi fegyvert biztosítottak számára.

A katonák üvöltve rogytak a földre. Majdnem az összes halálos sebet kapott. A fiú a mágiájának segítségével a többivel is könnyűszerrel végzett.

A halálhörgések és vergődő katonák között elegánsan végig vonult. Kilökte a két szárnyú kovácsoltvas ajtót és kilépett a hóviharba.

Kint négy mozdulatlan alak várt rá. Az egyikük szájában egy cigaretta volt, aminek a füstcsíkja tisztán látszott a börtönből kiszűrődő fényben.

A cigarettás alak előre lépett és megszólalt.

- Üdv újra a szabad ég alatt!

A fiú elvigyorodott. Ezúttal nem nyomta el. Az ijesztő és örült mosoly régi ismerősként kúszott a szájára.

- A Démon visszatért! – mondta a fiú és a társai is gonoszan elmosolyodtak.

 

Új részek minden szombaton! :D

7. rész

Cadell ajkai lágyan simultak az enyémekre. Lehunytam a szemem és visszacsókoltam. Beletúrtam a hajába. Egek, milyen puha és selymesek voltak azok a tincsek. Cadell vágyakozva ölelt magához. Halkan felnyögtem. Lehetséges egyáltalán ez? Pár hónapja ismerem csak. Egészen eddig idegesített, most meg itt csókolózunk. Furcsa játszmát űzöl velem Sors!

Cadell lassan elhúzódott. A szeme szomorúan csillogott.

- Ne menj! – akaratam mondani, de éppen az előbb ígértem meg neki, hogy megpróbálok távol maradni tőlük. Bánatosan elléptem tőle. Ő némán megfordult és kimászott az ablakomon majd eltűnt.

Leültem Kit mellé az ágyra, aki az ölembe hajtotta a fejét. Én a sörényével kezdtem el játszani.

- Mi történt az előbb Kit? – kérdeztem, mintha az oroszlán okos aranybarna szemei választ adhatnának a kérdéseim tömkelegére, ami a fejemben kavargott.

Nem bírtam nyugton maradni. Felpattantam és elmentem zuhanyozni. Miközben zuhanyoztam rájöttem, hogy valahányszor valami felzavarja az állóvizemet, zuhanyozni megyek. A víz lenyugtatta a tüzet, ami bennem tombolt.

Miután lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és Kittel együtt lefeküdtem aludni.

A vasárnap eseménytelenül telt el. Az egész napot a szobámban olvasással és filmnézéssel töltöttem.

Hétfőn a suliban lévő nyüzsgést furcsán zavarónak éreztem. Bejelentették, hogy a C osztály segítő mágusa visszamondta a feladatot és amíg nem találnak a helyére másik mágust, addig sem Adelaide sem én nem vehetünk részt a Bajnokság versenyein. Igazából semmi okom nem maradt arra, hogy a suliban maradjak, de mégsem hagytam ott.

Rut és Blodwen szinte mindig velem tartott. Nem kértem őket. Szó nélkül szegődtek mellém. Néha hangosan nevettem Rut valami hülyeségén, de előfordult, hogy szótlanul ültem. Furcsa hangulat ingadozásaimon néha még magam is meglepődtem.

Sok mindent megtudtam Rutról és Blodwenről. Például Blodwennek volt két fiú testvére, akik a C osztályba jártak, Rut pedig imádott a természetben lenni.

A Bajnokság haladt tovább. Én leginkább tanácsadó szerepet töltöttem be. A pálya széléről irányítottam a többieket. Nem volt olyan izgalmas, mint részt venni a versenyszámokban, de jobb, annál, hogy a lelátón üljek. Így teltek a heteim. Egy nyugodt, ám, de unalmas örök körforgás alakult ki körülöttem, ami nem akart megszűnni. Igazából az egész egy színtelen festményt alkotott.

Egy délután, amikor Kittel a kertben ültünk és a nap már készült nyugovóra térni, amikor, valami érdekes történt. Egy apró, fénylő gömb jelent meg előttem. Ide-oda táncolt. Aztán egyszer csak Kit orrára szállt. Kit meg sem rezdült. A gömb beleolvadt Kitbe. Kit szemei aranyszínben kezdtek el fényleni. Riadtan néztem rá. Az oroszlán felállt és megrázta magát, majd megbökött és lassan, fenségesen elindult a kert vége felé. Ragyogó arany glória vette őt körül. Megbabonázva követni kezdtem. Végigvonultunk az utcán, amit meglepő csend övezett. Úgy éreztem, mintha minden és mindenki fejet hajtana előttünk bár nem értettem az okát. Követtem Kitet egészen ki a városból, ahol egy hatalmas erdő terült el. Nem is tűnt fel, hogy egy olyan erdőben vagyunk, ami eddig itt sem volt. Kezdetben az erdőben semmi különlegeset nem lehetett felfedezni, de, ahogy egyre beljebb haladtunk a mágia hívogatni kezdett. A fák mintha susogtak volna. Kedvesen hívogattak. Minden békés volt. Kit magabiztosan ment tovább. Meg sem fordult a fejemben, hogy akár csapda is lehet. Az erdő belseje felé haladva halk zene ütötte meg a fülemet. Egyszerű és dallamos kis dal. Mindenhonnan egyszerre jött. Meglepetten vettem észre, hogy a kellemes melódia a fákból jön. A fák lelke zenélt. A mágia ott kavargott mindenhol, akár valami csodálatos köd. Néhol szikrázott, néhol csak a jelenlétét lehetett érzeni.

Ez a mágia másnak tűnt, mint azok, amikkel eddigi életem során találkoztam. Kedves, nyugtató és biztonságot adónak éreztem, de ugyanakkor erősnek és nemesnek is. Nem féltem. A mágia magához ölelt és vigyázott rám.

Aztán egyszer csak egy vízeséshez értünk. Kit elindult a vízesés mögé majd eltűnt mögötte. Követtem. A víz kellemesen folyt végig az arcomon, ahogy átléptem a zuhatag alatt. A vízesés mögött egy hatalmas kőajtó fogadott, amire furcsa motívumokat véstek. Kit leült elé és várakozóan nézett rám. Én megérintettem az ajtót, ami kinyílt. Egy folyosó volt mögötte, aminek a falán fénylő minták futottak. Innen sokkal erősebb mágia sugárzott. Elindultunk befelé. Ahogy Kit belépett, az ajtó halkan becsukódott. Össze sem rezdültem. Mintha mindig is ide tartoztam volna. Nem ijedtem meg. Végigmentünk a folyosón, aminek a végén egy növényzuhatag takarta a járat végét. Elhúztam a növényfüggönyt és elállt a lélegzetem. A hely valami mese szép volt. Egy hatalmas, kupola szerű barlang magasodott fölént. A barlang közepén egy patak szaladt keresztül. A barlangban olyan fénygömbök világítottak, mint, amilyen előttünk is megjelent. A barlangban hatalmas fák nőttek, de nem olyan sűrűn, hogy erdőnek lehessen nevezni őket. Egy ösvény vezetett a fák között. Követtünk. Végül egy oszlopokkal körbe rakott kis területhez értünk. Az oszlopkör közepén egy fa nőtt, aminek minden levele olyan volt, mint egy kis napfény. Az ösvény elvezetett mellette. Továbbmentünk. Végül egy nyugodt tisztásra értünk, ahol egy hintaágyban egy nő ült. A szemét csukva tartotta. Hosszú, gyönyörű aranyszínű haja volt. Fehér ruhája lágyan hullámzott, ahogy a hintaágy mozgott. Kit megállt a hintaágy mellett és a lefeküdt a nő lábához.

- Üdvözöllek Rhiannon! – a hangja kedvesen és dallamosan csengett. Döbbenten néztem rá. Honnan tudja ez a nő azt a nevemet, amit csak a családtagjaim ismernek?

Általában úgy mutatkoztam be, hogy Rhosyn R. Dewin vagy Little Rose, de a teljese nevem Rhosyn Rhiannon Dewin. A Rhiannonból jött a becenevem is. Rhian.

- Honnan tudod, hogy így hívnak? – kérdeztem. A nő nem válaszolt.

- Tudod, hogy mit jelent a neved Rhiannon? – kérdezte. Megráztam a fejemet, majd rájöttem, hogy csukva van a szeme.

- Nem tudom. – feleltem. Elmosolyodott.

- Azt, hogy királynő. – mondta és kinyitotta szemét. Kristály kék színben ragyogott. Az első szó, ami az eszembe jutott az az őszinteség. A szemében a tiszta őszinteség fénylett.

A nő felállt. Hosszú fehér ruhája zuhatagként omlott alá.

- Üdvözöllek a Fény Ligetében, Királynő!

- Fény Ligete? – hátráltam egy lépést. A Fény Ligete csak egy legenda. Az a Liget volt az hely, ahol Manon, az első királynő, felébresztette a fény erejét. A hely, ahonnan az egyik legnagyobb varázslat származott. A Fény Ligetét nevezték még Anyák Szentélyének is, mivel a fény maga volt az élet. Mindennek az anyja.

A legenda szerint a Fény Ligete csak a királynők előtt jelent meg és csak ők láthatták eddig.

- Igen. – a nő szeme kedvesen csillogott. – Te vagy a következő királynő, Rhiannon! – kinyújtotta felém a kezét. Én sokkolva fogtam meg.

- Én… Vagyok… Én? Királynő? – hitetlenkedve ráztam a fejemet. A nő csendesen várta, hogy felfogjam a szavainak súlyát. – Hiszen ez lehetetlen! – teljesen kiakadtam.

- Nem, nem az. – a nő maga lehetett a megtestesült jóság. Belőle is ragyogó fény sugárzott.

- De… az azt jelenti, hogy a sötétség ismét mozgásban van. – Idegességemben a fehér fonatommal matattam.

- Sajnos igen. – mondta a nő szomorúan. – Azonban most minden megváltozott. Rhiannon, te más vagy, mint az eddigi királynők közül bárki. Te többre vagy képes! Most még nem mondhatok többet, de muszáj lesz hinned nekem. – a szemeiben valami bánat csillogott.

- És most mi lesz? – kérdeztem még mindig döbbenten.

- Egyelőre itt kell maradnod, hogy elkezdd megtanulni uralni az erődet, de ne aggódj segíteni fogok neked! – valami nagyon ismerős volt ebben a nőben. Mintha már láttam volna valahol…

- De otthon aggódni fognak!

- Ne aggódj. Golau majd elmondja nekik, hogy mi történt. – mutatott Kitre.

- He? – vontam fel az egyik szemöldököm. – Őt Kitnek hívják.

A nő felnevetette.

- Kit csak az álneve. Ő itt Golau. – az oroszlánra nézett. – Golau, ideje lenne, hogy megmutasd igazi alakod a Királynőnek! – szólt rá szelíden. Kit felállt és kinyújtózkodott majd arrébb sétált. Megremegett. Megrázta magát és nőni kezdett. A szőre helyét arany és fehér pikkelyek vették át. A szeme aranyszínűen világított. Mire befejezte az átalakulást bennem megállt az ütő. Kit helyén egy hatalmas arany és fehér színű sárkány állt.

- Ő itt Golau! – mutatta be a nő. – Én kértem meg, hogy vigyázzon rád, amíg el nem jön az ideje, hogy belépj a Fény Ligetébe.

Hátrálni kezdtem és döbbenten néztem a nőre. Megbotlottam egy gyökérben és a fenekemre ültem.

- A-az n-nem l-lehet… - dadogtam és a nőre mutattam. - H-ha ő…ő Golau, vagyis a fény akkor te…

- Igen. – a nő megemelte a szoknyáját és meghajolt. – A nevem Manon Brenhines. Én vagyok az első királynő!

 

 

Új részek minden szombaton! :D

6. rész

6.:

Ahogy hazaértem az volt az első dolgom, hogy egy forró zuhanyt vegyek. Muszáj volt kiürítenem a fejem, rendet tennem a gondolataim között. Biztos voltam benne, hogy a kép tényleg mozgott. Mármint ilyet nem képzelnék be. Biztos vagyok abban, amit láttam.

Miután lezuhanyoztam nyúltam volna a törölközőm után. Áthajoltam a tükör előtt. Miközben küzdöttem a törölközőm elérésének érdekében feltűnt, hogy a tükörben van egy alak. Riadtan hajoltam közelebb a tükörhöz. Az alak egy földalatti sziklán volt, ami a semmi felett lebegett. Térdre volt kényszerítve és le volt láncolva. A feje le volt hajtva. Fekete haja szinte beleolvadt a sötétségbe. Borzongás futott végig rajtam. Mégis ki lehet ő? A fejembe hirtelen fájdalom nyilallt.

A tükör újra a régi lett. Magamat láttam, amint a vizes fehér tincseimmel, egy törülközővel bámulom a tükröt.

Megráztam a fejemet. Mégis mi van velem. Nem lehet, hogy hallucinálok. Elég régen ettem. Biztosan csak az éhség miatt látok ilyeneket. Miután ettem, mindenképpen utána kell néznem, hogy egy éhes mágusnak mennyire lehetnek élethű hallucinációi.

Magamra tekertem a törülközőm és visszamentem a szobámba. Felöltöztem és Kittel a nyomomban lementem a konyhába valami ehetőért.

Negyedórával később a házunk könyvtárában üldögéltem és éppen az ötödik fahéjas csigámat ettem. Kit elégedetten szundikált mellettem. Megevett egy hatalmas szelet húst.

A hallucinációkról jó pár könyvet találtam, de mindegyik annyit írt csak, hogy ezek álomképnek tűnő halvány jelenések. Nem tartanak tovább pár pillanatnál, így a legtöbb mágusnak fel sem tűnnek. Sóhajtva dőltem rá a könyvre. Itt valami nagyon nem stimmel…

 

Szombaton éppen a kertben voltunk Kittel, amikor kivágódott a kertkapunk és Rut masírozott be, mögötte pedig Blodwen jött. Kérdőn néztem rájuk. Rut lehuppant mellém a nyugágyra, Blodwen pedig Kittel kezdett el játszani.

- Miben segíthetek? – kérdeztem.

- Gyere velünk röpizni – mondta Rut.

- He? – vontam föl az egyik szemöldököm.

- Van itt a közelben egy pálya és gondoltuk elmehetnénk csak úgy játszani. Viszont Blodwen minden sportban jobb, mint én, így kell egy csapattárs nekem. Nincs ellenvetés! – hadarta Rut.

Rendben. – bólintottam. – Mindjárt jövök. – álltam fel és visszamentem a házba. Gyorsan felöltöztem és befontam a hajamat. Letrappoltam a lépcsőn és visszamentem hozzájuk. Blodwen pedig Kit hasát vakargatta. Az oroszlán a hátán feküdt és elégedetten dorombolt.

Mikor Rut meglátta, hogy visszajöttem, felállt és odajött hozzám.

- Már nem azért, de mégis mi ez a szag? – fintorgott.

- A bátyám főz. – feleltem.

- Szerintem hamarosan megkeresik a hadseregtől, mert ezzel már ölni lehet. – tette együttérzően a vállamra a kezét Rut.

- Már megszoktam. Mi csak Coo-King-nek hívjuk a húgommal. – mondtam. Rut elégedetten bólogatott.

- Ahogyan az Little Rosetól várható. A legborzalmasabb körülmények között is képes túlélni. Bár ez a humora rovására ment. – nevetve böktem oldalba.

- Mehetünk? – kérdeztem. Rut bólintott. Blodwen és Kit felálltak.

- Elmentünk! – kiabáltam a konyhába, ahonnan egyre ijesztőbb szagok szivárogtak.

A pálya tényleg nem volt messze. Gyorsan bemelegítettünk majd Ruttal felálltunk a háló egyik oldalán, Blodwen pedig a másikon. Alapszinten ment a röplabda.

Blodwen feldobta a labdát, majd alászaladt, felugrott és lecsapta. Elképedve néztem az ugrószervát.

Rut fogadta én pedig átadtam a túloldalra. Blodwen visszaadta. Így játszottunk.

Kb. egy fél órája lehettünk ott, amikor felbukkant egy másik lány csapat. A vezetőjük, egy fekete hajú lány odajött hozzánk.

- Sziasztok! – kezdte. A beszédéből sütött, hogy mennyire felsőbbrendűnek tekinti magát. – Ne haragudjatok, de nem mennétek el? Játszani szeretnénk. – hitetlenkedve néztem rá, amint úrrá lettem a döbbenetemen kihúztam magam és odasétáltam a lányhoz. Hallottam, ahogy Rut elkezd kuncogni.

- Nem, nem mennénk el. – közöltem. – Ha játszani szeretnétek, akkor játszhattok velünk vagy viszontlátásra. – vigyorogtam rá a lányra. A lány elfintorodott, mintha valami undorító bogár lennék. Nem vártam meg a válaszát. Megfordultam és visszamentem a többiekhez.

- Rut, te szerválsz! – mondtam. Rut nevetve bólintott. Feldobta a labdát és szervált. Blodwen fogadni akarta, de hirtelen a fekete hajú lány jelent meg előtte és elkapta a labdát. Iszonytaosan gyorsan mozgott.

- Az a csapat marad, amelyik nyer! – közölte. Intett a másik két lánynak, akik felsétáltak a pályára. Blodwen átjött a hálónak arra az oldalára, ahol mi voltunk.

- Hogy hívnak? – kérdeztem. – Ha már egymás ellen játszunk legalább mutatkozzunk be. A nevem Rhian, ő itt Rut, a lány, aki elől az előbb elvetetted a labdát pedig Blodwen.

A lány beképzelten elmosolyodott.

- A nevem Avril. A zöld szemű társam Kim, a másik pedig Cora. – felelte. – Mi szerválunk először! – megvontam a vállamat jelezve, hogy tőlem aztán szerválhatnak.

Elhelyezkedtünk. Rut állt hátra fogadni, mi pedig Blodwennel előre álltunk. Kim szervált. Rut könnyedén fogadta. A labda felém jött. Kosárérintéssel feladtam, Blodwen pedig lecsapta. Cora előre futott, hogy visszatámadhasson. A koszosszőke haja fénylett így a szemem sarkából is tudtam követni a mozgását. Blodwennel sáncoláshoz készültünk. Figyeltem Blodwen jelét, mivel nem voltam valami jó az időzítésben. Kim erőteljesen megütötte a labdát. Blodwen felugrott én pedig követtem. A labda a kezünknek csapódott, de felrepült. A labda a térfelünk közepe felett lebegett, majd elkezdett lefelé esni. Mind a hárman egyszerre indultunk neki, majd egyszerre torpantunk meg és néztük, ahogy a labda leesik. Morgolódva dobtam át Avrilnek a labdát, aki beképzeltem mosolygott rám.

A meccs szoros volt. Egyik csapat sem tudott a másik fölé kerekedni, ami nagyon zavart. Avril még mindig lenézett minket, pedig egyértelmű volt, hogy nem voltak sokkal jobbak, mint mi.

A meccs vége felé már mind a hatan kezdtünk elfáradni. Avrilék szerváltak. Éreztük, hogy ez a meccslabda. Jött a szerva. Rut fogadta. Ezúttal Blodwen felé ment. Ő fogja feladni nekem. Nekifutottam. Jobb-bal-jobb és felugrottam. A labda ott volt. Meglendítettem a kezemet és minden eddigi Avril iránti ellenszenvemet beleadtam az ütésbe. Minden olyan gyorsan történt. A labda a földbe csapódott. Avrilék döbbent fejjel néztek rám, de még Ruték is. Egyikük sem mozdult el. Egyértelmű volt. A lecsapás túl gyors volt, így reagálni sem volt idejük.

- Úgy látszik mi nyertünk. – törtem meg a döbbent csendet. Avril rózsaszín szemei szikráztak a dühtől és az ujjain apró szikrák kezdtek el pattogni.

- Arról nem volt szó, hogy mágiát is lehet használni! – csattant fel. – Csaltatok, így miénk a győzelem!

- Miről beszélsz? – néztem rá.

- Az utolsó ugrásodról. Varázslat nélkül lehetetlen, hogy ilyen gyors legyél! – hadonászott Avril.

- Látod ott azt az oroszlánt? – mutattam Kitre, aki lustán ásított egyet. – Az ő feladata, hogy ügyeljen arra, hogy ne veszítsem el a kontrolt az erőm felett. Nem gondolod, hogy ha használtam volna az erőmet akkor Kit éberen figyelne és nem napozna?

- Miért nem hagyományos elzáród van? Apuci kicsi lány nem szereti, ha fémet raknak rá? – cukkolt Avril.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. – kotyogott közbe Rut. Avril kérdőn nézett rá. – A hagyományos elzárói tropára mentek, amikor váltót futott.

Avril döbbenten nézett rám.

- Mégis ki vagy te?

- Little Rose. – feleltem.

- Értem. – Avril meglepően semlegesen reagált a kilétemre. Ez furcsa volt. – Menjünk. – szólt a többieknek és már ott sem voltak.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Rut. Megráztam a fejemet jelezve, hogy ötletem sincs.

Hazafelé menet Ruttal éppen Avrilt parodizáltuk ki. Azon versenyeztünk, hogy melyikünk bír beképzeltebben viselkedni. Ahogy elsétáltunk egy zsákutca mellett megláttam, Avrilt és egy másik alakot. Az alak csuklyát viselt. Nem értettem miről beszélnek aztán hirtelen leolvastam Avril szájáról a Little Rose szót. Földbegyökerezett a lábam. Mégis miért beszélget Avril egy tökidegennel RÓLAM?

- Rhian, minden rendben? – kérdezte Rut, aki észrevette, hogy megálltam.

- Persze. – utánoztam Avril hangját. Rut és Blodwen egy pillanatra megdöbbenve nézte rám majd Rutból kirobbant a röhögés, Blodwen pedig elmosolyodott.

Mire hazaértem, már fájt az oldalam a nevetéstől. A kertkapuban már éreztem, hogy Avalon ismét alkotott valamit. A Coo-King elemében volt.

Elbúcsúztam Blodwenéktől és egy utolsó szívtam a friss levegőből majd beléptem a házba. Felmentem a szobámba és eldőltem az ágyon. Kit mellém heveredett. Elgondolkozva simogattam az oldalát. Jól esett ez a mai napi mozgás. Nagyon. Minden gondomról megfeledkeztem pár órára.

Megcsörrent a telefonom. Sóhajtva vettem fel.

- Haló. - szóltam bele.

- Rhian! – hallottam Blaze hangját.

- Blaze? – kérdeztem. – Minden rendben?

- Nem! Egyáltalán nincs. – hallottam a hangján, hogy eléggé fel van zaklatva. – Mond, hogy Cadell veled van!

- Miért?

- Mond, hogy ott van! – kérte Blaze.

- Nem, Blaze, Cadell sajnos nincs itt. – feleltem. – Miért?

- Mert sehol sem találjuk. Egyszerűen nyoma veszett annak a világméretű ökörnek! – szinte láttam magam előtt, ahogyan Blaze tajtékzik a dühtől.

- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. – mondtam. – Ha megtudok róla bármit, azonnal szólok. – ígértem.

- Köszönöm. – felelte Blaze és letette a telefont. Cadell hihetetlen volt. Így felzaklatni a Legerősebb egyik tagját csak a Legerősebbek egy másik tagja lehet képes.

Visszadőltem Kit mellé. Lehunytam a szemem. Cadell már megint bajt kever, de én szeretnék kimaradni belőle. Elbóbiskoltam.

Valami zajra ébredtem az ablakom felől. A nap már lemenőben volt. Valaki kinyitotta az ablakomat. A fény miatt egészen addig nem ismertem fel Cadellt, amíg már bent nem volt a szobámban.

- Mi a fenét keresel itt? – fontam össze a karomat a melleim előtt. Cadell elindult felém. Én egy tapodtat sem mozdultam. Szigorúan néztem őt. Aranysárga szemével az enyémbe nézett.

- Cadell! Mindenkire frászt hoztál! – korholtam. – Van fogalmad róla, hogy Blaze mennyire meg van rémülve?! Most azonnal fel is hívom! – elindultam a telefonom felé. Cadell nem csinált semmit. Feloldottam a telefonomat és felhívtam Blazet. Semmi válasz. Ismét megpróbáltam.

- Hiába próbálkozol. – szólalta meg Cadell. -Nincs térerő. – közölte.

- Jó! - felé fordultam. – Akkor mit csinálsz itt? – kezdtem egyre dühösebb lenni.

- Azért jöttem, hogy megmondjam: maradj távol a Legerősebbekről! Még tőlem is! – felelte. Most nem vigyorgott, ahogyan szokott. Komor volt.

- Tudod, hogy nem fogok. – közöltem. – Meg nem is rajtam múlik.

- Kerülj mindent, aminek köze lehet hozzánk! Mindent! Érted, Rhian? – Cadell határozott volt.

Lemondóan megráztam a fejemet.

- Ez lehetetlen a mai világban. – mondtam.

- Nem, nem az! Búcsúzni jöttem. Ezek után ne keress se engem, se senki mást a Legerősebbek közül. Nagy ívben kerülj el mindent, aminek köze lehet hozzánk! Meg kell ígérned!

- Cadell, miért? – kérdeztem.

- Az nem számít. Csak ígérd meg!

- Nem fogok alaposabb ok nélkül ígérni semmit. Főleg nem neked. – feleltem. Cadell felsóhajtott.

- Rendben. Hatalmas hülyeségbe kezdtünk bele és kezd a nyakunkba szakadni. Sajnos te is belekeveredtél, ezért kell távol maradnod a Legerősebbeknek még az említésétől is.

- Értem. – bólintottam. – Nem ígérek semmi, de megpróbálom. – mondtam. Cadell elmosolyodott.

- Nem is értem miért hittem azt, hogy megígéred. – túrt a sötétbarna hajába.

Odasétált hozzám. Kérdőn néztem rá. Megállt előttem.

- Viszlát, Rhian! – suttogta és megcsókolt.

 

Új részek minden szombaton! :D

5. rész

Elképedve néztem a csuklómat. Hogy a francba törhettem össze az elnyomómat?!

Kérdőn néztem szét. A közönség semmit sem fogott fel. Őrjöngve ünnepeltek.

A két vesztes osztályt leterelték a pályáról. Ahogy az öltöző felé haladtunk két katona mágus jött felénk.

- Rhosyn R. Dewin! Velünk kell jönnie! – közölték ellentmondást nem tűrő hangon. Rut kérdőn nézett rám. Megráztam a fejem jelezve, hogy én sem tudom, mi folyik itt.

- Rendben. – mondtam.

- Kérem a csuklódat! – monda az egyikük. Kinyújtottam a kezem. – A másikat is! – mind a kettőt kinyújtottam. A katona rácsatolt egy bilincset. Elhelyezkedtek a két oldalamon. Meglöktek és elkezdtek elvezetni a folyosón.

Komor képet öntöttem magamra és az összes érzésemet és gondolatomat elzártam. Ez az első dolog, amit egy mágusnak tudni a kell. Soha senkinek nem szabad olvasni a gondolatait és az érzelmeit.

Az iskola magánzárkáihoz kísértek, ahová a tomboló mágusokat szokták zárni.

- Elnézést. Mégis mi folyik itt? – kérdeztem jegesen.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy zárjunk be, amíg nem döntenek rólad. – felelte az egyik katona.

- Értem. Köszönöm a választ. – mondtam. Ezek után csendben maradtam, amíg bezártak egy cellába. A bilincset rajtam hagyták.

Szóval ilyen érzés lehet a krimikben a börtönben lenni. Már most tudtam, hogy én nem bírnám sokáig. Tuti bediliznék és pusztítani kezdenék. Régen volt már olyan, hogy komoly károkat okoztam volna. Kis koromban, bár nem sokra emlékszem ezekből az esetekből. Hirtelen fájdalom nyilallt a fejembe, ahogy a régi pusztításaimra gondoltam. Lerogytam a földre. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni és elterelni a gondolataimat.

Ahogy a földre rogyva vártam, hogy enyhüljön a szenvedésem megláttam a falon egy szöveget. A fejfájáson elmúlt. Felkeltem és a falhoz mentem. Leguggoltam, hogy el tudjam olvasni.

Barátok, riválisok. Bajtársak, ellenségek. A Stratéga és a Megállíthatatlan!

A szöveg alatt egy lefelé mutató nyíl volt. A nyíl a földre mutatott. Gondoltam biztos elástak valamit. A kezeimmel ásni kezdtem. Nem kellett mélyre ásni hamarosan egy apró üvegcsére bukkantam, amiben egy kép volt. Mivel a kezeimet alig bírtam eltávolítani egymástól, nehézkesen, de kiszedtem a képet. Az üvegcsét visszaástam és elegyengetem felette a földet, mintha mi sem történt volna.

Kitekertem a képet. A képen két fiú állt egymás mellett. Komor képet vágtak, de sütött róluk, hogy csak a kép kedvéért tűnnek ilyen hivatalosnak. A bal oldalon állónak vörös haja és vörös szeme a volt. A feje fölé valaki azt írta: Stratéga. A másik fiúnak középhosszú fekete haja és fehér szemei voltak. Az ő feje fölött pedig a Megállíthatatlan szó díszelgett.

Megfordítottam a képet hátha írtak rá valamit és igazam lett. A következőt írták a kép hátuljára:

Aki egyszer megállíthatatlan volt az újra az lesz!

A hátamon futkosott a hideg. A kép maga barátságos volt, de a szövegből, ami a hátulján volt sütött a gyűlölet és a harag. Remélem soha nem kell találkoznom azzal, aki ezt írta.

Zajt hallottam a folyosó felől. A képet gyorsan a rövidnadrágom zsebébe dugtam. Törökülésben a fal mellé ültem és úgy tettem, mintha aludnék. Lépteket hallottam. Ha jól számoltam ketten voltak. Megálltak a cellám előtt.

- Rhian. Mindannyian tudjuk, hogy nem alszol. – szólt egy lány hang. Felismertem.

Vigyorogva kinyitottam a szemem.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel veled, Blaze Glas. – néztem a lány kék szemeibe. Blaze hitetlenkedve felnevetett és a hajába túrt.

- Hogy is híhettem, hogy nem jössz rá arra, hogy ki vagyok. – a mellette álló alakra mutatott. – Akkor azt is tudod, hogy ő kicsoda.

A fiúnak hosszú, ezüst színű haja volt. A fejét két sötét szarv díszítette.

- Raul Malron Merrick. A te öcséddel küzdöttem meg az első tanítási napon. – mondtam.

- Hallottam hírét, hogy Arwel kihívott. – mondta Raul. – Mindig ezt csinálja. Ha van egy erős mágus neki azonnal ki kell hívnia.

- Ugyan. Remek harc volt. – mondtam.

Raul elgondolkodva kezdetett el matatni az egyik szarvával.

- Azért vagyunk itt, mert figyelmeztetnünk kell téged. – kezdte Blaze.

- Mire? – kérdeztem. Ha a Legerősebbek két tagja jön el személyesen, hogy figyelmeztesse az embert akkor azt nem lehet félvállról venni. Nagyon nem!

- Arra, hogy óvatosabban használd az erődet. Nem engedheted el még egyszer. Nem használhatsz túl sok és túl nagy mágiát! Ez nem parancs ez csak tanács. – mondta Blaze. – A világ közel sem annyira biztonságos most. Főleg nem neked, Little Rose. Ja, és ne próbálj meg Cadellel versenyezni. Ő - pont, mint te – utál veszíteni. Ha vele kelsz versenyre azzal biztos, hogy túl nagy mágiát fogsz használni.

Már éppen nyitottam a számat, hogy közöljem ez egyáltalán nem igaz, de Blaze közbevágott.

- Ne is tagadd. Nem kell nagy ész, ahhoz, hogy erre rájöjjek. – közölte. Rágrimaszoltam. Blaze szája sarkában egy apró mosoly jelent meg.

Blaze megfordult és elment. Raul itt maradt. A kezével intett én pedig odamentem a rácshoz.

- Little Rose. – Raul halkan beszélt. – Azt mondanám, hogy próbálj kimaradni ebből a játszmából, de minden hiába lenne, mivel te vagy a játszmájuk fő eleme. Légy óvatos!

- Kiknek a játszmájában vagyok én fő elem? – kérdeztem. Raul lemondóan megrázta a fejét és elment. Elgondolkodtam rajta, hogy utána kiáltok, de aztán elvetettem az ötletet. Az kéne még nekem, hogy az egész város tudja, hogy valami játszma zajlik. Az volt az érzésem, hogy ennek nem kéne kitudódnia.

Sóhajtva visszamentem a fal mellé. Ezúttal nem csak megjátszottam. Tényleg elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valami vagy valaki mozog a cellám sarkában. Anélkül, hogy megmozdultam volna félig kinyitottam a szemeim.

Az árnyékból Cadell és egy oroszlán lépett ki. Az oroszlán leült Cadell pedig mellém lépett.

- Milyen furcsa háziállatkád van. – szólaltam meg hirtelen. Cadell nem lepődött meg.

- Pedig igyekeztem halk lenni, hogy ne kellj fel. – mondta.

- Lebecsültél. – mondtam. Valahol belül örültem, hogy Cadell itt van. Furcsa mód megszoktam, sőt meg is kedveltem a jellenlétét.

Cadell leült mellém. Elhelyezkedett majd félig lehunyta a szemeit.

- Ő itt Kit. Azt szeretnék, ha mostantól mindig veled lenne. – a zsebébe nyúlt. – És ezt hordanád. – egy vékony fonott karkötőt vett elő. Várakozóan kinyújtotta a kezét. Én odanyújtottam neki a kezem és hagytam, hogy rám kötözze az apró világosbarna karkötőt. Ahogy Cadell meleg ujjai a bőrömhöz értek érzetem, hogy egyre több vér szökik az arcomba. Örültem neki, hogy a sötétben nem látja.

- Most pedig maradj szépen csendben! Aludni szeretnék. – közölte. Becsukta a szemeit és hamarosan egyenletesen lélegzett. A nyugalom, ami Cadellből sugárzott hamar elálmosított. Lehunytam a szemem és elaludtam.

Éjszaka, amikor félálomban voltam érzékeltem, hogy álmomban Cadell vállára dőltem, de nem zavart. Közelebb fészkelődtem hozzá és ismét mély álomba merültem.

 

Másnap reggel, amikor felébredtem valami puhán feküdtem. Álmosan kinyitottam a szemem. Kit oldalán feküdtem.

- Olyan selymes a szőröd. – mondtam neki. Aranybarna szemei okosan csillogtak. Ásított egyet majd megbökött az orrával. Mosolyogva simogattam meg. A sörényébe túrtam. Az is puha volt.

Fél órával később megjelent Blaze és Raul. Közölték, hogy hazavisznek. Kinyitották a cellám és levették a bilincsem. Láthatóan nem lepte meg őket különösebben Kit jelenléte. Blaze nevetve összekócolta Kit sörényét, aki morogva fejezte ki nem tetszését.

Blazel és Raullal elindultam kifelé. Kit mellettem sétált. Kisétáltunk az iskola elé, ahogy egy hatalmas autó parkolt. Raul beült a kormány mögé, Blaze pedig az anyósülést foglalta el. Nekünk Kittel a hátsó ülés jutott.

Miután bekötöttem magamat és elindultunk, eszembe jutott a kép és úgy döntöttem újra megnézem. Elővettem a képet a zsebemből. Óvatosan Blaze és Raul felé néztem. Nem is figyeltek. A kihajtottam a képet. Elkezdtem nézegetni.

Hirtelen a jobb oldali fiú elvigyorodott. Volt valami őrült a vigyorában.

- Figyellek, Rhian! – tátogta. Meglepetten és enyhén rémülten ráztam meg a fejemet. Mikor újra lenéztem semmi nyoma nem volt az előbbieknek.

A kép újra normális volt.

 

Új részek minden szombaton! :D

4. rész

Nem sokkal Blaze távozása után én is befejeztem az ebédet és kimentem a menzáról. Komótosan sétáltam a folyosókon, amikor megszólaltak a hangszórók.

- Minden X évfolyamos diákot várunk az Arénában a Bajnokság első versenyére! – hallatszott az igazgató hangja. Elöntött az izgatottság. Rugalmas léptekkel elindultam az Aréna felé. Gyorsan haladtam. Ügyesen manővereztem a diáktömegben, ami az Aréna felé haladt.

Az Arénánál hatalmas tömeg volt. Nem tudtam, hogy merre kéne mennem úgy csak folytam a tömeggel.

- Rhian! – hallottam hirtelen a nevem. Egy lámpaoszlop tetején egy sötétbőrű, fekete hajú és sárga szemű lány állt. A neve Rut McArtair volt.

Lelkesen integetett nekem. Vigyorogva visszaintegettem neki. Átküzdöttem magam a tömegen és megálltam a lámpaoszlop mellett.

- Rut! Tudod merre kell mennünk? – kiabáltam túl a hangzavart. Rut bólintott és leugrott a lámpaoszlopról. Intett, hogy kövessem és bevetette magát a tömegbe. Utána mentem.

Rut könnyedén haladt. Meglepő fürgeséggel surrant át az emberek között.

Volt egy pont, ahol a tömeg balra kanyarodott a lelátók felé, de Rut jobbra ment.

- Az X-eseknek erre kell menniük. – mondta. – Itt vannak az öltözők meg minden.

- Értem. Te törzsi mágusok gyermeke vagy? – kérdeztem nem kerülgetve a forró kását. Rut enyhén zavarba jött.

- Ennyire látszik? – kérdezte és szégyenlősen csavargatni kezdte az egyik rövid tincsét.

A törzsi mágusok, elszigetelten élő közösségek varázslói. Sokan nevezik őket sámánoknak vagy kuruzslóknak.

- Igen, de büszke lehetsz magadra! Még soha nem láttam senkit, aki ilyen stabilan megmászott volna egy lámpaoszlopot. – mondtam. Rut grimaszolt majd felnevetett.

Elindultunk az öltözők felé. Pár kanyar után egy kávésbögre szaladt velünk szemben. Rut azonnal utána vetette magát majd pár pillanattal később diadalmas mosollyal és Lord Montgomeryvel tért vissza.

- Merlin professzor már biztosan hiányolja. – mondta és szorosan fogta a ficánkoló bögre fülét.

Ruttal beszélgetve folytattuk az utunkat. Hamarosan meg is találtuk a B osztály öltözőjét. Ez volt a legmesszebbi és legeldugottab helyen.

Bent hatalmas hangzavar volt. Mindenki kiabált és keresett valakit vagy valamit. Volt, aki Rutot hiányolta, volt, aki engem és volt, aki Lord Montgomeryt. A professzor hálálkodva vette át Ruttól a neveletlen bögrét.

- Ha mindenki itt van, akkor ismertetem a versenyszámot! – csapta össze a két tenyerét a professzor. Lord Montgomerynek máris lába kélt.

- Rut, azt hiszem lesz még egy köröd. – súgtam oda a lánynak, aki sóhajtva túrt a hajába.

- Váltófutás az első versenyszám! – mondta a professzor. – Minden osztály csapatában két fiú, két lány és a kisegítő mágus lesz. Nektek kell kiválasztani azt a 4 embert, aki Rhiannel fut! Mi addig kimegyünk. – a professzor intett, hogy kövessem. Kimentünk az öltözőből, ahol azonnal kitört a káosz.

- Rhian, menj előre a versenyzők öltözőjébe! – mondta Merlin professzor és megmutatta, hogy merre kell mennem.

Elindultam a folyosón. Velem szemben egy fekete hajú és kék szemű mágus jött. Ő volt Owen Alistair Coslett, a C osztály osztályfőnöke. Az ő osztályának segített Cadell.

Illedelmesen köszöntem neki. Ő mosolyogva visszaköszönt és már mentünk is tovább.

A versenyzők öltözőjében már ketten voltak. Adelaide és Cadell. Adelaide zavaróan közel ült Cadellhez és megállás nélkül beszélt. Cadell segélykérően nézett rám, de én csak gúnyosan mosolyogva integettem neki majd leültem egy székbe.

Hamarosan pár szürke ruhás mágus jelent meg ruhákkal megrakva. Engem el is kaptak hamar. Egy fekete térdig érő cicanadrágot kaptam sötétszürke rövidnadrággal, aminek az alján egy világos szürke csík volt. A pólóm vérvörös volt és ehhez még kaptam egy fekete futócipőt, aminek az oldalán egy vörös csík volt. A hajamat egy lófarokba fogták össze. Úgy néztem ki, mint valami profi street sportoló.

Hamarosan megérkezett a többi versenyző is. A B osztály csapata egy Conn nevű mindig mosolygó fiúból, egy Blodwen nevű sápadt bőrű, fekete hajú és kék szemű, halk lányból, egy Seumas nevű szótlan fiúból és Rutból állt. Mindannyian ugyanolyan cipőt és pólót kaptak, mint én. A lányok ugyanolyan cicanadrágot és rövidnadrágot kaptak. A cicanadrágja ennyik szárát Rut feljebb tűrte, mint a másikat, Blodwen pedig csak a rövidnadrágot vette fel.

Mi voltunk a vörös csapat. A C osztály volt a kék és az S pedig a zöld.

Fájt beismernem, de Cadellnek jól állt a kék világos poló, férfi fekete rövidnadrággal.

Amíg a többi versenyző öltözött én egy pihenésre szolgáló puha fotelben terpeszkedtem. Hirtelen valaki lehuppant a mellettem lévő fotelba.

- Uram, atyám! Ez a fotel olyan puha, hogy már magába szippant! – Arwel lila szemei szinte parázslottak. Összevissza fészkelődött.

- Olyan, mint a mennyország. – beljebb dőltem a fotel puha karjaiban.

- Mintha felhőben ülnék. – Arwel becsukta a szemeit. – Ma legyőzünk Little Rose!

- Vattacukor fotel! – én is becsuktam a szemeim. – Azt kétlem!

Arwellel még elbeszélgettünk egy kicsit a fotelről és arról, hogy ki fog ma nyerni. Aztán megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy mennünk kell az arénába. Felálltam a székből. Arwel nyújtózkodott.

- Sok sikert! – nyújtotta ki felém az ökölbe zárt kezét. Én beleöklöztem.

- Neked is! -feleltem és csatlakoztam a csapatomhoz.

Kimentünk az Arénába. A lelátó tele volt mágusokkal. Elképedve fordultam körbe. Hihetetlen volt, ahogyan a tömeg üvöltött. Valaki hátba vágott.

- Ne nézz már ki olyan bután a fejedből! – cukkolt Rut. – Ne mond, hogy még soha nem voltál teltházas arénában.

- Pedig még soha nem voltam. – feleltem.

- Hihetetlen. – rázta meg a fejét nevetve Rut.

- Hölgyeim és uraim! – szólalt meg a műsorvezető. – Üdvözlünk mindenkit az idei Bajnokság első versenyszámán, ami nem más lesz, mint a váltófutás. Minden osztálynak van egy 5 fős csapata. A csapat éppen versenyző tagjának 1 aréna kört kell megtennie. A feje fölött egy, a csapat színével megegyező színű gömb fog lebegni, melyet úgy adhat át a következő csapattársának, hogy összeérintik a tenyerüket. Köznyelven szólva, pacsiznak. – a nézők felnevettek. – Most pedig ismertetem a csapatok tagjait:

A Swyn osztály zöld színben látható tagjai.

Az első futó Tristan Padean MacCulhais. Őt követi Cerys Ceit Creag és Glyn Iwan Fluelle. A váltó negyedik tagja Nia Edwards és végül a befutó Adelaide Rune.

A Cad osztály kék színben versenyzik. A csapat tagjai:

Először Arwel Merrick, majd Marsaili futnak. Utánuk Carwyn Gareth Baddoe majd Dior O’Cain következik. Az utolsó futójuk pedig nem kisebb mágus, mint Cadell Cormac Marchog.

A Bradlofrudd osztály, aki méltó kihívónak tűnik nem másokból áll, mint:

Conn Granndach, Blodwen Evans, Seumas Conn Bhiataich és Rut MacArtair. A befutójuk pedig Little Rose vagyis Rhosyn R. Dewin.

Most, hogy mindenkit ismerünk a versenyből kérem az első futókat a rajthoz. – mindenkit egyszerre kezdett el éljenezni. Hatalmas hangzavar lett. Conn, Tristan és Arwel a rajthoz sétáltak. Tristan egy napbarnított bőrű, barna hajú és barna szemű fiú volt. Felvették a kezdő pózt.

- Rajthoz! Felkészülni… - feszült csend lett. – RAJT!!!!!

A fiúk felpattantak és rohanni kezdtek. A fénylő gömbök ott lebegte felettünk. Egyelőre egymás mellett rohantak, de Arwel kezdett elhúzni. Hihetetlen mekkora erő volt abban a fiúban. Conn határozottan a második volt, Tristan viszont kezdett lemaradni. Jött az első kör vége. Conn egyre gyorsabban futott és kezdte beérni Arwelt, aki hirtelen elvigyorodott és gyorsított. Conn nem tudta utolérni. A rajthoz értek, ahol már ott voltak a második futók.

Cerys és Marsaili türelmetlenül álltak az egyik lábukról a másikra. Blodwen nem látszott különösebben izgatottnak.

Először Arwel és Marsaili váltott. Marsaili hatalmas iramban indult el. Blodwenék majd Cerysék is váltottak. Blodwen hatalmasakat lépett. Elkezdte beérni Marsailit, azonban a S-esek kezdték ledolgozni a hátrányukat. A három lány egymáshoz borzasztóan közel futott. A kanyarokban félő volt, hogy felrúgják egymást. Aztán jött a sprint. Mind a hárman rákapcsoltak. A váltónál esélyünk lett volna megszerezni a vezetést. Hatalmas kavalkád alakult ki a rajt körül. A gömbök átszálltak a következő futó fölé. Először Carwyn a C osztályból, majd a  koszosszőke, rakoncátlan fürtű Glyn és Seumas egyszerre indultak el. A C osztály megint kezdett elhúzni, de Seumas tartotta az iramot. Jött ez első kanyar. Minden jól, ment, de Glyn megpróbált előzni. A balesetet megpróbálva elkerülni Seumas megcsúszott. Hangosan felszisszentem. A másik két fiú elhúzott. Seumas összeszedte magát és utánuk eredt. Egyre csökkent a távolság, de még így is túlságosan elhúztak a többiek. Előbb értek a sprinthez.

Először a C-sek váltottak. Diornak sötétbőrétől és fekete hajától erősen elütő zöld szemei voltak. Látszott rajta, hogy erős tempót fog diktálni. Utána Nia futott. Niát inkább a harcos osztályban tudtam volna elképzelni. Egészen megszorongatta Diort.

Seumas és Rut váltottak. Rut rugalmasan és fürgén haladt. Lassan, de biztosan elkezdte beérni a másik két lányt. Míg azoknak lassítaniuk kellett a kanyarokban Rut stabilan és változatlan sebességgel vette be őket. Egyre közelebb ért.

Ideje volt a rajthoz sétálnom. Cadell és Adelaide már ott voltak. Feszülten vártuk a többieket. A sprintnél Rut már majdnem utolérte Niát és még tovább gyorsított. Nia és Dior hitetlenkedve nézték, ahogyan Rut beérni őket. Jött a váltó. Hirtelen elöntött az adrenalin. A csuklómon lévő fém nyugtatóan hatott rám. A kavarodásban hátranyújtottam a kezem Rutnak. Láttam, hogy Cadell elstartol. Megéreztem Rut meleg tenyerét az enyémen.

Minden kitisztul és kilőttem. Tudtam, hogy gyorsan startoltam, de nem érdekelt. Be akartam érni Cadellt. Adelaide a nyomomban volt. Zavart, így hát gyorsítottam. Megláttam Cadellt a kanyarban. Lassítanom kellett volna, de mintha Rut átadta volna a magabiztosságát sikerült lassítás nélkül bevennem a kanyart. Egyre közelebb értem Cadellhez. Cadell gyorsított. Én is gyorsítottam.

Még egy kicsit. Már nem kell sok. Ez utolsó kanyarban magabiztosabb voltam, mint bármikor. Jött a hajrá. Cadell minden erejét beleadta sőt még a mágiájának egy részét is. Ez feldühített. Nekem nem volt mágiám. Ez így nem fair.

Teljes erőmből futottam. A legnagyobb megdöbbenésemre gyorsabb voltam, mint Cadell. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá. Már majdnem megelőztem, de nem volt elég hosszú a pálya. Beértünk a célba és Cadell pár centivel előbb végzett, mint én. Ha lett volna még pár méterem tuti lenyomtam volna.

Bocsánatkérően fordultam a csapatom felé. Az arcukra a megdöbbenés sajátsága vetült.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Rhian, a csuklód. – mutatott a kezemre Rut. Lenéztem és én is elsápadtam.

Az elnyomóim megrepedtek. Vagyis inkább darabokra törtek. Csak a roncsok pár darabja lógott a csuklómon.

Na, ezt hogy magyarázom meg?

 

Új részek minden szombaton! :D

3. rész

2 hét telt el a tüzes incidens óta.

Mikor magamhoz tértem egy kórházi ágyon feküdtem és a kezeim az ágyhoz voltak bilincselve. Az ágyam mellett Anyu ült. Elég gondterheltnek tűnt. Óvatosan felültem és megkérdeztem tőle, hogy ekkora kárt okoztam, de ő csak értetlenül nézett rám, majd félve megkérdezte, hogy mégis mik az utolsó emlékeim. Elmondtam neki, de, ahelyett, hogy megnyugodott volna a ráncok az homlokán elmélyültek.

Után orvosok jöttek és megvizsgáltak. Három órával később kiengedtek. A héten nem mehettem iskolába.

Vasárnap meglátogatott minket az Igazgató és azt mondta egy feltéllel mehetek vissza, ha mindig viselem az a két elnyomó karperecet, ami meggátol abban, hogy… Na erre nem kaptam választ. Még otthon sem vehetem le őket. A kulcs pedig nem másnál, mint Cadell Cormac Marchognál van.

Ezek után még egy hétig nem mehettem iskolába, mert szoknom kellett az elnyomókat. Mivel elzárták a mágikuserőm nagy részét így az elején sokszor veszítettem el az eszméletem, de aztán már megszoktam. Nem próbálkoztam komoly varázslatokkal csak apróbb trükkökkel. Ez lett a következménye annak, hogy komolyan vettem egy harcot…

 

Hétfő reggel felöltöztem és befontam a hajamat. Egy vörös pólót, fekete nadrágot, fekete csizmát és fekete dzsekit viseltem. Nagyon figyeltem rá, hogy a dzsekim ujja elrejtse az új „karkötőim”. Azzal nem lett volna ekkora gondom, ha csak az egyik kezemet bilincselték volna meg, mert attól a másikkal ugyan olyan jól használtam a mágiát, de előrelátók voltak és mind a kettőre kaptam egy 7 cm széles fémlapot, amibe olyan anyagok voltak olvasztva, amik alapból mágiagyengítők, de ha ez nem is lenne elég még elzáró mágiával is megspékeltek.

Reggeli gyanánt elvettem egy almát a konyhából, majd elmentem. A családom még az igazak álmát aludta, de jobb is volt nekik, nem voltam éppen egy rózsás hangulatban.

Az iskolába beérve már várt rám valaki. Fekete nadrágot, fehér pólót, fekete bakancsot és az oldalára egy sárga kendőt kötött. Az jobb szemét egy fekete, ezüst halálfejjel és lábszárcsonttal díszített szemfedő takarta, a bal szeme pedig aranysárgán csillogott. A bőre napbarnított volt, amitől nagyon elütöttek a hófehér fogai, amiket látni lehetett olyan szélesen vigyorgott.

Elsétáltam Cadell mellett, de ő mellém szegődött.

- Jó reggelt, Rhian! Ugye milyen szép ez a mai nap. – kérdezte vidáman. A kezeit összekulcsolta a tarkóján és úgy sétált mellettem. Nem válaszoltam neki. A papírt néztem, amin a óráim és a termek voltak. Az első órám a harmadik emeleten volt.

- Rhian, megnézhetem az új karkötőid? – kérdezte Cadell. – Tudod még soha nem láttam elzárót. Sokat fenyegettek már vele, de még soha nem sikerült megkapnom, neked már az első iskolai napodon összejött. Tudod a Legerősebbek közül ez eddig csak egy embernek sikerült. Bár neki már az évnyitó előtt sikerült kiérdemelni, de az első nap vége sem semmi. – tudtam, hogy csak bosszantani akart, de felcsigázta a kíváncsiságom.

- Ha megmutatom őket akkor mesélsz a Legerősebbekről? – kérdeztem. Cadell vigyora még szélesebb lett. Féltem, ha így folytatja akkor szétszakad a szája.

- Úgy látom te aztán tudsz alkudozni. De miért is ne! Ha megmutatod, mesélek neked róluk. – egyezett bele. Bólintottam és fancsali képpel felhúztam mindkét kezemen a dzsekim. Cadell halkan füttyentett egyet.

- Nem semmi. Már ide érzem, hogy az én erőmet is elszívja. Nem lehet túl kellemes ebben élni a mindennapjaidat. – közelebb hajolt a kezemhez és alaposan szemügyre vette a fémet, amibe egy mestermunka volt karcolva. Apró rózsák kunkorodtak mindenfelé és minden rózsa közepén egy apró rubint fénylett. Nem tudom, hogy ki készítette, de remek keze volt a biztos.

Mikor már úgy véltem, hogy Cadell eleget látott, lehúztam a dzsekim. Cadell újra kiegyenesedett.

- Akkor most te jössz! – fontam össze a kezeimet a melleim előtt.

- A Legerősebbek, mint te is tudod, négyen vagyunk. Sőt szerintem a nevünket is tudod. Nincs olyan, aki ne tudná. Vagyunk hárman, akik hatalmas erővel és tehetséggel születtünk, de a negyedik más. Ő nem csak erős és tehetséges, de egy igazi stratéga. Tervez és imád játszani, de még annál is jobban győzni. Tőle maradj távol! Tudni fogod, hogy melyikünk ő. Kegyetlen, ha a győzelemről van szó. A másik kettőtől nem intelek ennyire, mert velük talán fel tudod venni a kesztyűt. Ennyi információval bőven meg kell, hogy elégedj legalábbis ilyen áron! – hiába húztam a számat, Cadellnek igaza volt. A Legerősebbekről az információ drága dolognak számított. Aztán becsöngettek.

 

Pár hónappal ezelőtt:

Cadellnek ötlete sem volt, hogy miért hívta össze a Legerősebbeket a vezetőjük. Négyük közül ő volt a legdominánsabb.

Cadell végigsietett a folyosón és belépett a félhomályos terembe. Mindenki ott volt. Cadell volt az utolsó. Az egyikük az egyik asztalon ült. A lábait keresztbe vetette és a körmeit reszelte. A másik az ablak mellett állt a falnak támaszkodva. A karjai össze voltak fonva a feje pedig lehajtva. A harmadik egy széken ült, de úgy, mintha valami királyi trónon székelne. Sütött róla, hogy ő itt a legveszélyesebb. A szemei csukva voltak. Mikor Cadell belépett elvigyorodott.

Cadell becsukta maga mögött az ablakot és lehuppant egy székre, amivel hintázni kezdett.

- Már azt hittem nem is jössz. – szólalt meg a lány, aki a körmét reszelte. Hosszú fekete haja kiengedve omlott a hátára, kék szemei pedig ragyogtak a sötétben.

- Ugyan kérlek. Cadell imádja, ha minden figyelem rá összpontosul. – felelte a srác a fal mellől. Az ő haja hosszú, ezüst színű volt a szemei pedig fakókékek. Mégsem ez volt az ismertető jegye, hanem a két sötétkék, már-már fekete szarv a fején. A harmadik nem is figyelt a társaira.

- Üdvözöllek újra Cadell. – mondta. – Azért hívtalak ide titeket, mert valami kellemetlen dolog készül. A Démon vissza fog térni! – a harmadik kinyitotta vörös szemeit, amiknek a színe megegyezett a hajáéval.

Cadell lélegzete elakadt. Ha Démon visszatér az nem mást jelent, minthogy az ereje sokkal jobban megnőtt.

- Az lehetetlen. – mondta Cadell.

- Nyugalom! – emelte fel a kezét a harmadik. – Van egy tervem!

 

Újra a jelenben:

A napon nagyon fárasztó volt. Hiába próbáltam Cadellt kerülni, mindig felbukkant a közelemben. A nap végére már ott tartottam, hogy letépem magamról ezeket a karpereceket és hozzá vágom a félszeműhöz. Nem mintha ezelőtt nem próbáltam volna. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy Cadell még csak nem is utalt a kulcsra, pedig kinéztem volna belőle, hogy elhúzná előttem a mézes madzagot. Magamtól nem kérdeztem rá. Nem akartam megadni neki az örömöt.

Az ebédlő felé tartottam. Cadell persze a sarkamban volt és olyan béna „versekkel” fárasztott, mint:

A fal magas,

Az ablakkeret barna,

A gladiátor radiátor,

Mozart osztrák…

Eddig ez volt a legrosszabb, amit ma hallottam.

- Mond, Cadell, ezeket te írod vagy olvasod valahol, mert ezek nem is versek… - temettem a tenyerembe az arcomat.

- Ez kérlek szépen az egyik tanórám szüleménye. Természetesen én írom ezeket a verseket. Színvonalasak és mélyek.

- Nem is rímelnek! – csattantam fel. – Az is mélyebb lenne, ha egy medencéről írna valaki verset…

- Hé! Ez nem is rossz. – elővette a telefonját és elkezdett pötyögni bele. Lemondóan fújtam ki a levegőt.

- Menthetetlen vagy igaz? – tettem a dzsekim zsebébe a kezeimet. Cadell már éppen válaszolt volna, amikor valaki a nyakába vetette magát.

- Cadell! – sipította Adelaide. Cadell megpróbálta lefejteni a lány kezeit a nyakáról, de nem sikerült neki.

- Adelaide… Megfojtasz… - krákogta Cadell. Adelaide gyorsan elengedte.

- Hupsz… Bocsika… - szabadkozott. – Ezer éve nem beszéltünk. – karolt bele Cadellbe és kezdte elrángatni. Cadell segítségkérően nézett rám, de én némán azt tátogtam neki, hogy Karma és vigyorogva elmentem ebédelni.

Az ebédlőben hosszú sor volt, de időm annyi volt, mint a tenger így nem zavart. Nyugodtan álldogáltam, amikor valaki megállt mellettem.

- Ne haragudj, de nem te vagy véletlenül Little Rose? – kérdezte a lány. Fekete haja copfba volt fogva.

- De igen. – mosolyogtam rá.

- Nem baj, ha ide állok hozzád. Tudod mindig is szerettem volna beszélgetni veled.

- Nem baj, de ha szabad kérdeznem, hogy is hívnak téged? – kérdeztem. – Ha már úgyis hosszasan tervezünk társalogni, szeretném tudni a neved. Ja és szólíts csak Rhiannek.

- Oh, ne haragudj el is felejtettem bemutatkozni. A nevem Blaze. Tudom nem valami eredeti név. Manapság sok Blaze nevű emberrel lehet találkozni. Én például ötöt is ismerek. – a lány már el is kezdett beszélni. Csak úgy folytak belőle a szavak. Fél füllel figyeltem rá. Mindenféléről beszélt. Az időről, mágiáról, ruhákról. Egy pillanatban, amikor levegőt vett megkérdeztem.

- Blaze, te melyik osztályba jársz? – Blaze zavartan meghúzta a copfját és rám mosolygott.

- Én nem járok egyik osztályba sem, csak a szüleimnek volt egy kis dolga itt a suliban én pedig éhes lettem. – nevetett.

- Értem. – elvettünk egy-egy tálcát. Blazera ismét rájött a szómenés.

Ebéd alatt csak akkor nem beszélt, amikor evett. Mikor befejezte az órájára nézett.

- Oh, egek! – kiáltott fel. – El fogok késni! Ne haragudj Rhian, de mennem kell. Nagyon jót beszélgettünk. Remélem még találkozunk. – Blaze felkapta a tálcáját és elsietett.

Ahogy elment láttam, hogy a farzsebéből kilóg egy körömreszelő vége.

 

Új részek minden szombaton! :D

2. rész

Ledöbbenve néztük végig, ahogyan Cadell teljesen nyugodtan felsétál. Nekem sikerült először magamhoz térnem és vigyorogva néztem végig. Magas volt. Napbarnított bőr és középhosszú sötétbarna haj. A bal szeme aranysárga, a jobbon pedig egy fekete szemkötőt viselt, amin egy ezüst halálfej volt két lábszárcsonttal. Fekete inget és fekete nadrágot viselt szintén fekete bakanccsal. Az oldalára egy sárga kendőt kötött, ami lágyan mozgott a szélben. Sütött róla, hogy mennyire lenéz itt mindenkit. Arrogánsan vigyorogva sétált fel a színpadra. Aztán a tömeg is magához tért. Üvölteni kezdtek, de annyira, hogy a közelben lakóktól egy csendháborítás miatti feljelentés lenne a minimum még így reggel 8-kor is.

Hatalmas mágikus erő lengte körül. Istenem, hogy én mennyire meg akartam vele küzdeni. Éreztem, hogy az én mágikus erőm ösztönösem reagál Cadellre. Komoly erőfeszítés árán tudtam csak úrrá lenni magamon.

- Nos, most, hogy mindenki ismeri az idei év főszereplőit itt az ideje az osztályfőnöki óráknak. Kérem az osztályokat, hogy szépen, rendezett sorokban vonuljanak az osztályfőnökök mögött! – mondta az Igazgató, de minden hiába. A diáksereg teljesen felbolydult. Mindenki csak Cadellről tudott beszélni, amit teljesen meg is tudok érteni. Egy dolog, hogy az egyik vezető családból származott, de sikerült kivívnia magának, azt, hogy a Legerősebbek között emlegessék. Mégis miféle erő lehet benne?

Nem bírtam nem vigyorogni. Ismét elöntött a türelmetlenség. Becsatlakoztam Merlin professzor mögé, akinél ott volt Lord Montgomery is. Követtem őt az egyik osztályterembe. Az osztály hangosan csődült be az ajtón. Én levágtam magam az első sor középső padjába. A lábamat felraktam a pad lábánál lévő fém rúdra és hintázni kezdtem.

Mikor mindenki bent volt. Merlin professzor megköszörülte a torkát. Az osztály elcsendesedett. A professzor lerakta a kávésbögréjét az asztalra, amin hirtelen 4 apró láb jelent meg és futásnak eredt. A professzor lemondóan nézett utána.

- Nos, először is hadd mutatkozzam be! – kezdte. – A nevem Merlin Lake Arasgain, de szólítsatok nyugodtan Merlin professzornak.

Néhány lány már is körmölni kezdett. Érdeklődve figyeltem őket. Szóval ilyen normálisan iskolába járni.

A professzor ismertette az órarendet és a házirendet, meg egyéb hasonló dolgokat. Mindenki rendesen jegyzetelt kivéve engem, mivel nálam sem toll, sem papír nem volt, de nem aggódtam. Már levizsgáztam ezekből emelt szinten és minden kitűnően sikerült. Azért van egy minimális előnye annak, ha valaki magántanárokhoz jár.

Miután minden fontos dolgot elmondott, a professzor mindenki asztalára egy lefordított lapot tett.

- Ezeken a lapokon kell bejelölnötök, hogy milyen versenyszámokban szeretnétek elindulni. – mondta. Mindenki izgatottan fordította fel a lapot. – Legkésőbb a hét végéig adjátok le! Most pedig, ha senkinek semmi mondani valója nincsen, akkor hazamehettek, vagy, ahová akartok. – az osztály egyemberként pattant fel és indult az ajtó felé. Már majdnem ki is léptek az első diákok, de hirtelen megtorpantak és az egész osztály összetorlódott. Érdeklődve figyeltem a jelenetet.

Egy kisebb csapat nyomult be a terembe. A vezetőjük egy fekete hajú és lila szemű fiú volt.

- Little Rose! Érted jöttünk! Ha most legyőzünk akkor már extra pontokkal indítunk! – mutatott rám. – Állj ki ellenünk. – lassan felálltam. A fiú kihívóan a szemembe nézett.

- Előbb mond meg a neved! Nem küzdök meg névtelen kihívóval és amúgy sem fair, hogy te tudod az én nevem én pedig nem a tiédet! – feleltem.

- A nevem Arwel Merrick! Jól jegyezd meg, mert én leszek az, aki először legyőz ebben az iskolában! – mondat cseppet sem arrogánsan.

- Nos kedves Arwel Merrick, ezt inkább az udvaron folytassuk, mert félek, hogy esetleg tönkre tesszük az iskolát. – mondtam. Arwel bólintott.

- 10 perc múlva az udvaron! – jelentette ki. – Ne késs!

- Nem fogok! – vigyorogtam rá. A diáksereg elsietett. Rohantak, hogy minél több embert összehívjanak a mi kis párharcunkra.

Végigsétáltam a folyosón. Mindenki érdeklődve figyelt és összesúgtak a hátam mögött, de nem izgattam magamat különösebben. Az udvarajtó előtt Cadell állt az ajtófélfát támasztva. Ahogy elsétáltam mellette megszólalt.

- Őszintén nem hittem, hogy tényleg kihív. – mondta. – Nem mondom, hogy légy kegyes hozzá, mert hát mégis egy olyan osztályba jár, aminek én vagyok a kisegítő mágusa. – mondta. Nem is nézett rám. – Inkább annyit mondanék, hogy sok szerencsét! Szükséged lesz rá. – hitetlenkedve felhorkantottam.

- Majd meglátjuk, hogy kinek lesz szüksége szerencsére! Neked vagy nekem! – tudom, hogy valahol hülyeség volt kihívni őt, mert ezzel a Legerősebbekkel akasztom össze a kardomat, de nem bírtam magammal. Cadell felnevetett.

- Tényleg van benne spiritusz, ahogy mondják. – végre rám nézett. Az arany tekintetét az enyémbe fúrta. – Ne okozz csalódát Little Rose! – azzal ellökte magát a faltól és kisétált az udvarra. Én sem maradtam sokáig a folyosón. Kimentem az udvarra, ahol egy szép tömeg gyűlt össze egy körben. A kör közepén Arwel állt.

Levettem a dzsekimet és leraktam az egyik padra. A kabátomra ráraktam a telefonom és a kulcsaim és az összehajtott papírt a kabátzsebembe csúsztattam. Majd a körözni kezdtem a vállaimmal. Ahogy köröztem a póló fel-fel csúszott a hasamon. Jó pár diák gátlástalanul megbámulta a kivillanó bőrfelületeket. Nem mintha zavart volna. Ennyitől nem jövök csak úgy zavarba. Hittem én, de aztán kiszúrtam, hogy Cadell vigyorogva méregeti a lapos hasam.

Abbahagytam a vállkörzést. Cadell vigyora még szélesebb lett. Elöntött a pulykaméreg, de inkább a saját hülyeségem miatt.

Besétáltam a körbe. Arwel kihívóan állt. Két tompa gyakorló kard volt nála. Az egyiket odadobta nekem. Elkaptam és megnéztem a súlyát.

Milyen rég is volt, hogy utoljára gyakorló karddal küzdöttem?

- Kedves közönségünk! – kiáltott fel valaki a tömegből, aki magára vette a műsorvezető szerepét. Nem láttam, de nem is érdekelt különösebben. – Most láthatjuk Little Rose és Arwel Merrick küzdelmét. A harc addig tart, amíg az egyik fél fel nem adja vagy harcképtelenné válik! – kiáltotta. A közönségünk felüvöltött. Mintha valami aréna harc lenne. Arwellel küzdő pózt vettünk fel és vártuk, amíg az önjelölt műsorvezetőnk elindítja a harcot.

Feszült csend lett. Lehunytam a szemeim és magamban számolni kezdtem.

- 3…2…1…HARC!!!! – hallatszott a kiáltás. A tömeg őrjöngeni kezdett. Kipattantak a szemeim. Arwel azonnal támadott. Nyílt támadás volt sok felesleges mozdulattal, de egyben gyors is. Felemeltem a kardomat és megvetettem a lábaim. Hárítottam és pár lépést hátrébb csúsztam a támadás erejétől. Arwel diadalmasan mosolygott és egy pillanatra lankadt a figyelme. Felemeltem a lábamat oldalról fejbe rúgtam. Az utolsó pillanatban felemelte a kardját így hárította a rúgás erejét, de elrepült. Utánaugrottam és karddal támadtam. Ügyesen hárított így gyorsítottam. Így már nehezebben, de még mindig hárított. Aztán hirtelen megcsúszott. A torkát céloztam, de lebukott és kirúgta a lábamat. A kezemre estem és azonnal fellöktem magam. A kör másik végébe ugrottam és még időben fordultam meg, ahhoz, hogy kivédjem Arwel a szívemet célzóm támadását. Most rajta volt a gyors és pontos támadások sora, rajtam pedig a védekezésé. Azt hitte nyert ügye van, de tévedett. A védekezésből történő támadás nehéz, de hatékony volt. Két támadása között felugrottam és ráugrottam a kinyúló kardjára onnan pedig a hát mögé. Hátba akartam támadni, de hirtelen egy apró lila láng jelent meg Arwel hátánál és én hátrébb ugrottam.

- Meglepődtél Little Rose? – vigyorgott önelégültem Arwel. Le sem tagadhatná, hogy Cadell osztályába jár.

- Előfordul még velem is. – feleltem és lángot idéztem. Imádtam lángokkal harcolni. Sokféle mágiához értettem, de egyértelműen a Láng Mágia ment a legjobban.

Az én lángom nagyobb és forróbb volt, így pillanatok alatt elnyelte Arwel lángját, azonban az én lángom is lila lett és elveszítettem az uralmat felette.

- Az én lángjaim átveszik az irányítást azok felett a varázsoltok felett, amikkel érintkeznek. – közölte Arwel. Ezt nehéz lehetett megtanulni.

- Szép! – dicsértem meg. – De édes kevés, ahhoz, hogy legyőzz! Mi van, ha nem is tud érintkezni a mágiámmal? – kérdeztem és a mágikus erőm nagy részével megerősítettem a lábam. Ismét rúgással próbálkoztam. Kirúgtam a kardot a kezéből. Arwel nem zavartatta magát. Lila lángokat küldött felém és közben kerülgette a támadásaimat. Vigyáznom kell azokkal lángokkal. Csak elkerülni tudtam őket, mivel, ha mágiával támadok rájuk azzal Arwel malmára hajtom a vizet.

A harc egy holtpontján, amikor Arwel két támadás között volt én pedig éppen befejeztem a bravúros szaltóm két láng között, felkaptam Arwel elejtett kardját és megálltam egyhelyben. Mindenki kérdőn nézett rám, de én csak megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Te hülye! – kiáltotta valaki Arwelnek. – Képes voltál adni neki MÉG EGY kardot?! Hát nem tudod, hogy Little Rosenak nem akad párja, ha két karddal küzd?! – Arwel arcára enyhe pánik ült ki, amikor rájött, hogy mi is történt. Most rajtam volt a fensőbbrendű vigyor ideje.

- Köszönöm szépen a kardot. – bólintottam Arwelnek és rárontottam. Már csak lassítani tudtam a kardjaimat és elhajolni elölük, de támadásra időt sem hagytam neki. Nekifutottam, hogy beviszem a végső csapást, amikor Arwel az eddigieknél sokkal nagyobb lángot idézett. Gyönyörű volt, ahogy a lila lángok táncoltak. Meg kell majd tőle kérdeznem, hogy kitől tanulta őket. Éreztem rajtuk, hogy ezek erősek így lángokkal erősítettem meg a két kardomat.

Ott álltunk egymással szemben a lángok tengerében. Aztán egyszerre támadtunk. Felugrottam, Arwel pedig felém irányította a lángokat. A kardjaim összecsaptak a lila lánggal. Kevés volt a kardomban az erő így növeltem a mágikus erősítést. Arwel erősebben feszült a kardoknak. Én tovább növeltem a mágikus erőt. Arwel már nem nyomta olyan erősen, de még mindig ellentartott. Még mindig növeltem az erőt. Arwel lángja megtört. Nem bírtam visszafogni a lángokat. Tudtam, ha ez így megy tovább komoly kárt fogok benne tenni.

Hirtelen valami villant. Nem figyeltem rá csak arra, hogy minden mágikus erőt elnyeljek, amit létrehoztam. Fokozatosan, de egyre kisebb lett a láng míg el nem tűnt. Kiegyenesedtem és vettem egy mély levegőt.

Az összes láng egyszerre tört ki belőlem. Még egy futó pillanatra láttam, hogy Cadell felvon egy védőfalat majd minden egy hatalmas tűzviharrá vált, én pedig eszméletlenül rogytam össze a vihar közepén.

Az utolsó gondoltom az volt, hogy mégis mekkora büntetést fogok kapni a kárért, amit okoztam és, hogy elbúcsúzhatok a Bajnokságtól, de még a Mágusi Engedélyemtől is egy életre.

Aztán jött a mindent betöltő sötétség.

 

Új részek minden szombaton! :D

 

Címkefelhő
Feedek
Megosztás